Téli disznóságok

Hideg téli napokon a régi disznóvágások emléke kísért. Gyerekként mindig a felnőttek között szerettem lenni, beültem a társaságukba, hallgattam a politizálásukat, meglestem a szüleim és vendégeik szilveszteri táncát, s úgy tanultam meg ultizni, hogy hosszú évekig bámultam a hétfő délutáni, esti partikat. Addig néztem a játékot, amíg ki nem zavartak leckét írni vagy vacsorázni. Persze apám barátai folyamatosan cukkoltak, nézd meg, hogy fosztjuk ki az öreget, mondták, miközben általában vesztettek, úgy tűnt, mindig sok pénzt hagytak nálunk. Nagyapámék disznóvágásai is a felnőtt-társaság miatt vonzottak, élveztem a hajnali kelést, mackót húztam, kucsmát, valami öreg pufajkát vagy elnyűtt steppelt kabátot, három réteg vastag zoknit s a sárga gumicsizmámat. Mérges voltam, amikor már a pörzsölésnél tartottak, s hallottam Anda Lali bátyánk jellegzetes hangját, ahogy mindenkinél jobban tudta, hogyan kell bánni a perzselővel, késsel, lapáttal. Egy ideig az asszonyokat is elnéztem, ahogy a belet mosták a nagy nyárfa teknőkben, nagyanyám, édesanyám, nagynénéim meg isten tudja, milyen rendű és rangú rokonaim, hiszen a falu összes férfija valamilyen bátyám, az asszonyai meg valamilyen néném, ángyom, egy szó, mint száz, rokonunk volt. Mondtam is a lányaimnak, amikor az idén a dédinél nyaraltunk, hogy mindenkinek köszönni kell, nehogy megszóljanak bennünket a rokonok, akikről mi nem tudjuk, kicsodák, de ők már messziről látják, hogy az Offenbek Lajos dédunokái közelítenek.
Édesanyám mindig azt mondta, miközben egy régi piros fürdőbugyiban hajlongott a kertben, hiszen állandóan hajlong, nem képes egy szál gazt sem elnézni a földben, vitatkoztam is vele a szívműtétje után, hogy megmondta az orvos, egy fél évig ne hajolgass, inkább guggolj le, ha már nem bírod a kerted nélkül; szóval azt mondta, hogy amit télen elraktározunk a szervezetünkben, azt nyáron a kerti munkával le is dolgozzuk. Nála ez így is volt, a hideg évszak alatt pár kilót felszedett, majd őszig leadta a fölösleget. Nálam csak a hízási szakasz maradt meg, mert a disznótorosok, a kolbász, a szalonna, a hidegen szervírozott hurka vagy a friss pecsenye, a disznóöléskor felfogott, megabált, majd majoránnával gyorsan kisütött vér vagy a töltött káposzta – elengedhetetlen kellékei a Ferenc-naptól farsangig tartó időszaknak. Illyés írja a Füst, venyige, bor, jövendő című naplójegyzetében, hogy „mint minden népnek, ünnepei a magyaroknak is két csoportba oszthatók, ún.: azokra, amelyek a lelket, s azokra, amelyek a testet erősbítik. Az utóbbiak sorából jelesen kiemelkedik ősi kollektív formáinál fogva a Disznótor és a Szüret. Csakúgy, mint a Disznótor, amely sajátos rítusaival könnyen kimutathatóan a már többször említett Ob vidéki ősök Medve-torára utal vissza, a Szüret is áldomásos, azaz áldozásos jellegű.”
Egyszer azt álmodtam, hogy szenteste berontott a templomba egy disznó, amelyet a böllér, a már említett nevezetes Anda Lali bátyánk kergetett a hosszú torokvágó késével. A gyülekezet éppen a Csordapásztorokat énekelte, és az alkalmi betlehemet csodálta, benne egy-két stilizált birkával, szamárral, borjúval. A disznó végigszaladt a padsorok között, az oltár előtt hirtelen éles kanyarral kilencvenfokos fordulatot vett, s egyenesen a jászolba rontott, s ott befurakodott az állatok, pásztorok, királyok és a kisded közé. Lali bátyánk üvöltött, Tibi pap, aki állítólag kiátkozta anyámat, amiért egy reformátushoz ment hozzá, s biztatólag közölte vele, hogy ezért az emberért (apámért) ne hagyd el az Istent; szóval ez a nevezetes Tibi pap abbahagyta az éneket, s Lali bátyánk és a disznaja után eredt. Ketten kapták el, leteperték, majd Lali bátyám levágta a farkát, s átnyújtotta nekem. Én pedig ezzel a farkincával a kezemben vezényeltem az orgonistának egész este.
Az utolsó disznóvágások egyikén, közvetlenül karácsony előtt cefetül berúgtunk. Minden fordításnál innunk kellett egy felest, ami egy ideig nagyon jól jött a mínusz 10 fokos hidegben. A fordítás valójában a fontosabb műveleteket jelöli, nem a disznó tényleges átfordítását; az első fordítás az, amikor kivisszük a disznót az ólból, leteperjük s lebökjük. A második, amikor megperzseltük az egyik felét. A harmadik, amikor ezt a felét lemostuk. A negyedik, amikor megperzseltük a másik felét, az ötödik, amikor azt is lesikáltuk, a hatodik, amikor kettévágtuk, a hetediktől pedig minden fordításnak tekintendő, amit a poharakért felelős személy annak minősít. Egy demizson törköly fogyott el, s mindent ehetetlenül túlborsoztunk. Állítólag az életben hagyott disznók is berúgtak. Magyarázatot sokáig nem találtam erre a furcsa esetre, mígnem újfent Illyés Gyulától kaptam segítséget. A Részeges állatok című naplójegyzetében azt írja, hogy hallott már „részeg disznókról is, igazi disznókról, mármint becsiccsentett sertésekről. A fürgedi nagykocsmában egy vadásztársaság éjfél után a hídlásra támaszkodva a vályúkba öklendezte ki, amit már viszszaküldött a gyomor. Egy óra múlva, mikor kiengedték az ólból a süldőket, mintha kigyulladt volna Fürged, olyan éktelen, bár jókedvű sivalkodásra ébredtek a népek. Fél nap hejehujáztak az egymás hangjának örvendő szesztestvérek: a disznók, a növendék malacok.” A szomszéd szerint a mi esetünk csak anynyiban tért el a fürgediekétől, hogy – állítása szerint – a kora délutáni sziesztánk alatt a megkímélt disznók átugrották az ól ajtaját, a kertben mindent kitúrtak, széttapostak, majd a ledöbbent szomszédot meglátva megálltak, s ugyan a csuklástól meg-megakadva, de jól kivehetően és kifejezetten udvariasan boldog karácsonyt kívántak.