Tokaj, a legyőzhetetlen

L U G A S

Ballai Géza, a pataki iskola hajdani jogtanára az alábbi riasztó és tragikus képet festette Zemplén megye általa kiadott monográfiájában 1893-ban: „A hegyaljai szőlők a haldoklás utolsó stádiumába jutottak. Egy-két helyen, például az újhelyi, toronyai, sárospataki, tokaji, tarczali hegyeken itt-ott még az idén is volt termés, de az a bor, mit a phyloxerás és a peronospora által ellepett tőkéről szűrnek, nem érdemli meg többé a hegyaljai nevet. Úgy, hogy ma már elmondhatjuk, mikép a hegyaljai bor nincs többé.” A finitista megfogalmazás akkor jogosnak és elmélyültnek látszott, pedig Tokaj azelőtt is átélt pár viharos évtizedet vagy inkább évszázadot. A sötét jóslat mégsem vált be, Tokaj és Hegyalja akkor is megmozdult, hiába keltették holt hírét, hiába festettek szörnyű képet a legjobb magyar borvidékről: „aki nyáron és őszkor a magyar államvasutak újhely–szerencsi vonalszakaszán utazik, megdöbbenve szemléli a kopár hegyeket, melyek néhány évvel ezelőtt még élettől duzzadó szőlőtőkékkel borítva a legkellemesebb látványt nyújtották. A tőkék, valamint a karók legnagyobb részét ma már hazahordták és feltüzelték; a szőlőhegyek alantabb fekvő részét kukoriczával, burgonyával, babbal ültették be; a magasabb helyek parlagon hevernek. Itt-ott gyümölcsfákat ültettek a kiveszett tőkék helyébe; de a kavicsos, száraz talajban a csemete nem erősödhet meg, elcsenevészik. Az emberi szorgalom hiába igyekszik enyhíteni és ellensúlyozni a csapás súlyát.”
De a szükséges életerő, mint tudjuk, ha nehezen is, legyőzte a természeti csapást, mert a homokba levitt furmintokból sosem lett az az ital, amelyet már a XVI. században bizonyos Forgách Ferenc nagyváradi püspök is a legnemesebbnek és a legjelesebbnek jellemzett: „vinum nobilissimum atque praestantissimus”. (Noha csak ekkor, a török betörése miatt helyeződik át a magyar bortermelés centruma a Szerémségből Tokajba.) Bár a legnagyobb magyar szőlőművész, a hegyaljai Szőlőskéről, Andrássy Gyula birtokáról ötvenévesen a filoxéra miatt Kecskemétre áttelepült Mathiász János monográfusai szerint Katonatelepen olyan minőségű és textúrájú vagy tán még jobb aszúkat készített (volna), mint Hegyalján. A tudós vincellér iránti minden tiszteletünk ellenére legalább némi kétellyel kell kezelnünk a baráti-életrajzírói híradást – Tokaj: az más.
Tokaj más: kihevert néhány rettentő krízist. Törököt, tatárt, kurucot, labancot, oroszt 1849-ben és 1945-ben, filoxérát és testvérharcokat, államosítást és szocializmust. Többször elveszítette a fényt és a gazdagságot. Ennek ellenére ma is világszám, és nem kevés problémája mellett óriási nemzeti potenciál.
Tokaj más: ebben a létben minden tiszta, valódi és igaz. Mert a természeti adottságok, a termelési kultúra, a felépített termék és a tapasztalatok, az emberi tudás és kiépített piacok mellett még valami más is társul hozzá, ami nehezen írható le. Hogyan is volna leírható a pápákhoz, koronás főkhöz eljuttatott és nagy sikert hozó „termék” belső „szerkezete”? Amely szubsztanciaként nem csupán egy nagyszerű és csodás nedűt jelent, hanem „a tokait” adja. Egy világteremtő Kárpát-medencei üzenetet? Ez nemcsak szőlészeti vagy borászati szakkérdés, hanem álom és káprázat és valóság. Nem néhány szőlőgyümölcs csodája, fajták kérdése, szőlőterhelés kérdése vagy mondjuk a tíz évvel ezelőtti oxidált kontra gyümölcsös aszú vitája, nem is csupán modern értelemben vett marketing, hanem valami „más”.
Olyan, mint valami abszolút szellem, amelynek be kell épülnie a közös ihletbe, a nemzeti himnuszba. Ez visszafelé nézve szinte természetesnek látszik – bár mostanában némi derűvel azt észlelem, hogy makacsul fel-felbukkan a vélekedés, hogy a Himnusz megfelelő sorában Kölcsey Ferenc az ominózus helyen nem a „Tokaj szőlővesszein nektárt csepegtettél” közismert sort írta, hanem Tokaj helyett Ménes neve szerepelt. Amit aztán később áthúzott, és kijavított Tokajra. Mármost egy szűk körű filológiai vita nem túl érdekes – én nem találkoztam a Ménes változattal, és valószínűleg nem is igaz, merő kitaláció az egész. Viszont arról beszél, hogy a nemzeti fohászba való belehelyezéshez mekkora konszenzusra van szükség. Kölcseynek is szüksége volt arra, hogy megfelelően ismerje saját korszellemét, és befolyásolja saját működésével – de ismerje is a hagyományt, szellemet, valóságot. Mindazt, ami ezzel jár – nemcsak a Tokajhoz addig tapadó legendákat, amelyek már akkor is jelentős irodalmat és forrásanyagot jelentettek, de ezek lényegét is, amelynek segítségével egy világhírű termőtájat lehetséges beemelni az össznemzeti konszenzusba. Kölcseynek a világhírnév nem elhanyagolható mankója mellett szüksége volt tehát mesterére is, a nemzeti kultúra egyik vezéralakjára, Kazinczy Ferencre is, aki nem véletlenül Hegyaljáról irányította a még nem a fővárosban koncentrálódó magyar szellemi életet, és mellesleg kitartó propagátora volt a tokaji boroknak. És Oláh Miklóstól a Rákócziakon át a Napkirályig sok híres ember szellemi rangjára, akik segítették őt, s aztán a névtelen historikusok, geográfusok, statisztikusok, írók, költők, gasztronómusok és tájépítők egész hadára, akik Tokajt évszázadokon át különféle intenzitással és mélységgel közelítették meg. Értelmezték a tokaj-hegyaljai bor titkait és funkcióját a létezés egészen tág határai között. Lehetetlen még utalni is rájuk, mert Goethétől Mikszáthon át Hamvas Béláig hosszú az út, hogy értsük a legmagasabb rendű munkát végző embert, a szinte archaikus szőlőművest, de tágabb spirituális környezetét is.
De aligha elég egy nemzeti himnuszban szerepelni, ami persze kielégítheti azt a feltételezést, hogy mégiscsak jelentős tudás halmozódott fel róla az emlékezetben és a lelkekben. Ám mint minden törékeny ismeretet, őrizni és „fényezni” kell. Nem elég az ország első számú termékének lenni, állandóan bizonyítani és igazolni kell az elnyert pozíciót, a kivívott bizalmat és várakozást. Nem a külvilág vagy a csábító üzlet, hanem a belső parancsok miatt. És alkalmasint el is kell indulni visszaszerezni az elhódított piacokat vagy az itt-ott megtépázott, elhomályosulni látszó hírnevet. Ha a legújabb tokaji generációk színre lépésére, kísérleteire, hűségére vagy a régebbi magyar és nem magyar birtokok teljesítményeire gondolok, mintha nem kellene oly nagyon aggódnom. Mindenesetre nem szükséges afféle rémképeket leírnom a mai Tokaj láttán, mint elődünk, a régi jó Ballai Géza, mert a mai Tokaj igazságainak megfogalmazását egyszerűen avatott kezekben látom. Ha meg valaki jó száz év múlva arra vetemednék, hogy miniesszét írjon Tokajról, az én szövegemből nem megcáfolandó igazságként másolja ki a textust: Tokaj – az más. Tokaj: legyőzhetetlen.