Túl az Óperencián

Az évek múlásával egyre gyakrabban gondolok Illyés Gyula híres metaforájára: a magyar irodalom ötágú sípjára. Három közülük az erdélyi, felvidéki és délvidéki magyar írók és költők alkotásait jelképezi, és őróluk már csak azért sem lehet megfeledkezni, mert nem is olyan régen, 2004. december 5-én, a kettős állampolgárság ügyében tartott népszavazáson Magyarország választópolgárainak többsége megtagadta az elszakított országrészekben élő testvéreit, megtagadta tőlük a magyar állampolgárságot: maradjanak csak románok, szlovákok és szerbek, ne akarjanak mindenáron magyarok lenni. Jobb erről mélyen hallgatni, és szégyellni magunkat, már aki képes rá.
De nem csak ez juttatja eszembe Illyés metaforáját. Azon is eltűnődöm: hova lett a síp ötödik ága? Válaszom: lehet a magyar valóságról írni, és lehet a valóságról magyarul írni, bárhol a földtekén, nem csak a magyar glóbuszon. Minálunk ezzel kapcsolatban irodalmi skizofréniáról beszélhetünk. Van magyar író, akitől hazájában elfogadják, hogy a XVIII. és XIX. században az idegen elnyomó elől külföldre menekült, van, akitől rossz néven veszik, hogy hasonló helyzetben a XX. század közepén „disszidált”. Jellemző, hogy ezt az elítélő szót a megszálló hatalom bérenceitől vették át. Nem kétséges, hogy itt valamiféle történelmi lokálpatriotizmus vagy geokalendáris sovinizmus zavarta meg azokat, akik az irodalmi közvélemény nevében ex cathedra nyilatkozni szoktak. Úgy látszik, ennek az újabban orwelli sípnak tetszés szerint van négy vagy öt ága attól függően, ki hol és mikor beszél vagy ír róla. Mert beszélnek és írnak erről a témáról többen is – de ki és hogyan? Legutóbb a Kortárs áprilisi számában olvastam Czigány Lóránt igen hasznos, több irányba pillantó írását. Már tanulmánya címével leteszi a garast: A nyugati magyar irodalom mibenléte. Alcím: „Avagy mire jó a nyugati magyar irodalom? Eszik-e vagy isszák?” Igen szerencsés az a mód is, ahogyan megszólaltatja erről a tárgykörről Szegedy-Maszák Mihály irodalomtudóst, aki az egyik, jelenlétével megtisztelt irodalmi rendezvényen (Debrecen, 1996) a következőket mondotta: „A nyugati magyar irodalom szinte szakterületté vált, és egyáltalán nem bizonyos, hogy valaha is az egységes magyar irodalomtörténet szerves részévé alakulhat át. Meg nem történt hatást nehéz vagy talán nem is lehet pótolni.” Ami Szegedy-Maszák tanár úr véleményét illeti: igaza van – ha jól értem dodonai stílusban megfogalmazott jövendölését, de azt is meg kell mondanom, hogy a külföldi divatokhoz igazodó irodalomtörténészek műveit bizonyos tartózkodással lapozgatom. Steven Weinberg Nobel-díjas fizikus aforizmájának parafrázisával szólva: az íróknak és a költőknek annyi hasznuk van a műveikkel foglalkozó irodalomtudományból, mint a madaraknak az ornitológiából.
Nem lett volna egyszerűbb azt mondani, hogy hazai, erdélyi, felvidéki, délvidéki olvasóközönség nélkül nincsen magyar író, magyar költő? Én ötven évet töltöttem külföldön (1949–1999), és megtanultam, hogy ezt a fél évszázados lemaradást semmilyen módon nem lehet behozni, megértettem, hogy nálam hiányzik a költészet harmadik dimenziója: csak a második dimenzió, a papír síkján létezem ideig-óráig. Helyzetemen a hazatelepülés se változtatott semmit.
Itt jegyzem meg: aki nem próbál évtizedeken át idegen országokban létezve, idegen szokásokkal, idegen nyelvekkel körülvéve magyar verset vagy prózát írni, az nem tudja, miről beszél vagy ír. A tapasztalatot semmi nem pótolhatja – legkevésbé az elméleti pontifikálás.



Valamikor az 1980-as évek végén találkoztam először a „nyugati magyar irodalom” fogalmával, és be kell vallanom: más külföldön vagy idehaza élő nem kommunista szakmabeliekkel együtt én se vettem észre, hogy A nyugati magyar irodalom 1945 után szerzői félrevezettek minket földrajzilag álcázott politikai jelzőjükkel. Mit takargat olyan szemérmesen a könyv címének spanyolfala, amelyet a közben eltelt két évtized után már mindenki használ? Pedig ha a Kádár-rendszer kultúrrendészeti hatóságai megengedték, hogy egy irodalomtörténeti mű ezen a címen lásson napvilágot, biztosak lehetünk benne: ideológiailag jól kielemezték a dolgot, és tudták, mire jó nekik ez a könyv evvel a címmel.
Nézzünk hát a „nyugati” magyar irodalom előtt emelt Potemkin-falvának a díszletei mögé. Semmi se egyszerűbb, ha az ember jól odafigyel. A külföldre menekült vagy útlevéllel a zsebében odaérkezett íróknak, költőknek valahol le kellett telepedniök. Ha Itáliában, Spanyolországban, Portugáliában vagy valamelyik skandináv országban próbáltak gyökeret ereszteni, nem tartozhattak a nyugati magyar irodalomhoz – amennyiben ragaszkodunk az elnevezés földrajzi fikciójához. Okosabb valamilyen más nevet adni az 1945 után külföldön született magyar nyelvű irodalmi művek összességének.
Az „emigráns irodalom” vagy az „emigrációban élő (élt) írók és költők művei” elég pontos elnevezésnek látszik, csakhogy itt kilóg a lóláb: miért emigráltak oda, ahol az élet nem volt olyan boldogító, mint Kádár János paradicsomában? Egyesek próbálkoztak olyan erőltetett és mesterkélt megoldásokkal is, mint „a határokon kívüli” vagy a „határokon túli” magyar irodalom definíciója, de ez már majdnem olyan, mint a mesékből ismert „túl az Óperenciás-tengeren”, mely utóbbi nem is olyan pontatlan, mert az „Óperencia” az ausztriai „ob der Enns” vagy „Oberens” származékszava, és Ausztriában 1955-ig (az oroszok kivonulásáig) az Enns folyónál volt a szovjet megszállási övezet határállomása nyugat felé.
Amint látjuk: a földrajzi fikció nem működőképes. Arra is gondolni kell, hogy az Erdélyből, Felvidékről, Délvidékről vagy Magyarország valamely ősi tájékáról kis számban érkező írók, költők magukkal vitték szülőhelyük szokásait, hagyományos tájszavait és nyelvhasználatát, ezért sokféle nyelvi és irodalmi árnyalatot képviselnek, de szórványaikban a négy kontinensen nem voltak elegen ahhoz, hogy valamiféle egyetemes külföldi magyar irodalomnak tekinthessük műveiket. A megtévesztő földrajzi fogalom Janus-arcának nincsen elfogadható jelentése.



Ha ez nem volna elég, megidézhetjük: volt-e máshol Európában vagy Amerikában hasonló geográfiai címkével ellátott irodalomtörténet. Itt van például a gazdag angol irodalom. A XIX. század elején két romantikus költő: Byron és Shelley és ez utóbbi felesége, Mary Godwin Wollstonecraft, a Frankestein regény szerzője először Svájcban, majd Itáliában telepedtek le. Byron végül Görögországba ment, hogy részt vegyen a görögök szabadságharcában, de nem fegyver: mocsárláz végzett vele. Néhány évtizeddel később megint két költő: Robert Browning és a szülői házból megszöktetett felesége, Elizabeth Barrett is Itáliába menekült. A XX. században egész sor angol, illetve angol nyelvű ír költő és író rajzott ki Nagy-Britanniából, de sehol nem olvastam angol irodalomtörténetet vagy tanulmányt keleti, déli vagy nyugati angol irodalomról.
A XIX. században Victor Hugo két évtizedet töltött száműzetésben Guernsey szigetén, a XX. században Saint-John Perse 17 évet az Egyesült Államokban. Két nyugati francia költő? A németek közül Thomas Mann, Bertolt Brecht és Stefan Zweig menekült el hazájából a nácizmus elől, de műveiket Németországban sem osztályozzák geográfiai alapon.
Amerikából a múlt század elején két költő: T. S. Eliot, Ezra Pound és Henry James, a regényíró költözött Angliába. Pound később Itáliában telepedett le. Más írók is költöztek az Egyesült Államokból a szélrózsa minden irányába, de helyüket az amerikai irodalomban nem iránytűvel határozzák meg.
Nem ismerem a szovjet irodalomtörténetet, de meglepne, ha a XIX. vagy XX. században Nyugat- vagy Dél-Európába menekült és száműzött íróik (Turgenyev vagy Szolzsenyicin) helyét az orosz irodalomban földrajzilag definiálták volna vagy írnának róluk így korunk félig-meddig posztkommunista Oroszországában.
Nem vitás, hogy minálunk a földrajzi segédeszköz igénybevételével folytatott irodalomtörténeti ködösítésnek eredetileg politikai okai voltak, részben vannak még ma is, és a tisztázás munkájától húzódozó irodalomtörténészek már csak megszokásból, kényelemből is használják a „nyugati magyar irodalom” kádárista terminus technicusát. Ez az a kétértelmű szóhasználat, amelyet Orwell több mint fél évszázaddal ezelőtt megjósolt és pontosan leírt Ezerkilencszáznyolcvannégy című regényében.



Az 1970-es években tűnt fel nekem, hogy az angol lapok riporterei és kommentátorai már nem használják a „közép-európai” szót, helyette „kelet-európai” országot és országokat írnak: Közép-Európa eltűnt a politikai és kulturális cikkek nyelvhasználatából. Nem volt nehéz kitalálni, mi történt. A Szovjetunió hatalmi érdekszférájához tartozó országok, köztük Magyarország, a Varsói Szerződés tagállamai voltak a „kelet” (a dél-európai Albánia már akkor kilógott a sorból), ami egyszerűbbé, rövidebbé tette a rájuk való utalást. A „kelet” és a vele szemben álló „nyugat”, a NATO-tagországok politikailag és katonailag világosan meghatározták a hidegháború polarizált világát. A baj csak az volt és maradt: a közép-európai országokra úgy ráragadt a kelet-európai címke, hogy azt akkor is használták és használják ma is, ha nem politikai vagy katonai témáról van szó.
Annak idején Aczél elvtárs gondolatrendőrsége és a rendszer idomított irodalomtörténészei hamar felismerték, hogy a földrajzilag sima „nyugati” szónak van egy politikailag negatív jelentése is, ha tehát azt írják: „Nyugati magyar irodalom”, a látszólag semleges „nyugati” szó is felfogható, sőt felfogandó úgy, hogy az ellenséges NATO-tagországok területén szórványban élő magyar írók és költők irományait értsük alatta, olyanok írásait, akik a szocialista rendszer ellenségei. A kollaboráns irodalomtörténészek így jutottak egy pompás kétértelmű kifejezés birtokába, amelynek felhasználásával úgy írhattak az emigráns írókról, költőkről, hogy a kifejezés ellenséges töltetét a „nyugati” szó semleges földrajzi értelmével álcázhatták. A kifejezés azóta átment a köztudatba és a köznyelvbe: olyanok is használják, akik soha nem rokonszenveztek Kádár János pártállamának kultúrpolitikájával. Irodalmunk egyetemi szakértőinek nem lesz könnyű feladat, hogy hova sorolják be azon íróinkat (például Márai Sándort, Szabó Zoltánt és Határ Győzőt), akik már külföldre távozásuk előtt „az egységes magyar irodalomtörténet szerves részei voltak”, és több évtizedes külföldi tartózkodás után emigránsként haltak meg. Ők is a „nyugati magyar irodalomhoz” tartoznak? Bizonyára erre is lesz egy nyakatekert magyarázatuk. Ezért fizetik őket. Az újabban magyar lapokban feltűnt „kelet- és közép-európai” jelző az előzőnél még élesebben világít rá a szovjet tömbhöz tartozás kényszerű jellegére.
Aki netán kételkedne a fentebb leírt szóhasználat létezésében, annak figyelmébe ajánlhatom a Heti Válasz idei november 30-i számában a hetedik oldalon található rövid cikket. Címe: Svájci segély a keletieknek. A cikkből kiderül, hogy Svájc nem Kínát, Japánt vagy a Fülöp-szigeteket óhajtja gazdaságilag támogatni, hanem „az Európai Unió tíz új tagállamának, köztük Magyarországnak” óhajt a következő tíz évben 620 millió eurós támogatást nyújtani. Ez az összeg jól fog jönni azoknak, akik már az országot is eladták a lábunk alól.
Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni azon, hogy ahol anyanyelvünket egy importált nyelvésziskola segítségével rontják, és irodalmunkat az úgynevezett szövegirodalom fertőzi meg, ott az irodalomtörténetet a szakterület egyes tudósainak a közreműködésével forgatják ki valójából.