A kellemetlen elnök

Disszonáns politikai hangvétel jellemezte az ünnepek alatt a német politikai hangulatot. A nagykoalíciót alkotó kereszténydemokraták és szociáldemokraták sértődötten veszik célba az államelnököt. Horst Köhler ugyanis – eddigi nyolc elődjével szemben – váratlan eréllyel és határozottsággal nyilatkozik meg aktuális politikai kérdésekben.

Kellemetlen elnök akarok lenni! – hangoztatta Horst Köhler már bemutatkozásakor. Tavaly aztán újabb figyelmeztetést küldött az államfőt a reakciók alapján ez idáig nem igazán komolyan vevő politikai elitnek az evangélikus egyház zsinatján mondott beszédében. Mint fogalmazott: „Néhányan azt hiszik, hogy az államelnök mindössze aláíró automata!”
Akik elengedték a fülük mellett e kijelentéseket, most valóban álmélkodhatnak. A köztársaság első embere komolyan veszi a hivatalából adódó felülvizsgálati jogot, és nem hajlandó egyszerűen rábólintani a kormány felterjesztéseire. A múlt év során elutasította két törvény elfogadását, egyet pedig átirányított az alkotmánybírósághoz, ahol aztán meg is bukott a légi biztonság ellenőrzésének privatizálását szorgalmazó javaslat. Horst Köhler így könnyen „csúcstartó” lehet, elődei ugyanis ötvenöt esztendő során mindössze hat alkalommal vétóztak meg törvényeket. A kancellári hivatalban így hozzászoktak ahhoz, hogy a mindenkori elnök erkölcsi intelmekkel fordul a néphez, külföldön méltón reprezentálja a nemzetet, a törvényhozásban pedig elvállalja a békés állami közjegyző szerepét.
Köhler lépései ezek után érthető módon megütközést keltettek a kormánypártok soraiban. Már csak azért is, mert a jelenlegi az első olyan elnök, akinek nincs klasszikus politikai múltja. Az egykori tudományos referens, beszédíró, államtitkár, Helmut Kohl megfigyelője a gazdasági csúcstalálkozókon még a valutaunió élén is inkább a háttérből irányított. Egyéniségére még ma is bizonyos félszegség jellemző. Talán éppen visszahúzódó egyénisége késztette Angela Merkelt arra, hogy a liberálisokkal karöltve őt válassza elnökjelöltté. A politikai erőviszonyok akkor még arra utaltak, hogy a kereszténydemokraták a szabad demokratákkal összefogva készülhetnek az SPD– Zöldek-kormány leváltására. A Gerhard Schröder bukását követő, előre hozott parlamenti választás azután váratlan fordulatot hozott: a konzervatív tábor kénytelen volt a szociáldemokratákkal szövetkezni, a CDU/CSU és az FDP által korábban hangoztatott viharos reformtervek pedig az apró lépések politikájává szelídültek a politikai kényszerházasság eredményeként. A sokszor merőben ellentétes érdekek kierőszakolta kompromisszumok pedig oda vezettek, hogy a törvénytervezetek nem tökéletesek annak az elnöknek a szemében, aki megválasztása pillanatában egészen más konstellációra számított. A nagykoalíció hangulatában Horst Köhler a maga vaskalaposságával és rendpártiságából adódó intelmeivel inkább idegesítő tényezőnek számít, és a legjobb úton halad afelé, hogy a köztársaság történetének legpolitikusabb elnöke váljék belőle.
A nagykoalíciós pártok szerint túllépi hatáskörét, a közvélemény azonban merőben másként ítéli meg Köhlert. A polgárok kétharmada ugyanis elégedetlen a kabinet tevékenységével, s kimondottan örül annak, hogy végre valaki borsot tör a népszerűségében egyre hanyatló kormány orra alá. Politikai megfigyelők szerint – azt követően, hogy az őt trónra emelő CDU már nem áll egy emberként mögötte – Köhler arra törekszik, hogy bizonyos függetlenséget harcoljon ki magának, még akkor is, ha ez a hozzáállás nehezen kiszámíthatóvá teszi. A kormánycsapat félelme nem alaptalan, az elodázhatatlan egészségügyi reform terveinek eddigi bizonytalansága, a Berlin és a tartományok közötti véleménykülönbségek könnyen alkalmat adhatnak a kormányzás befolyásolására hajló elnöknek arra, hogy ismét megtagadja a nézeteltéréseket és kemény szócsatákat kiváltó törvénytervezet elfogadását.