A kiengesztelődés mértékegysége

Pótolhatatlannak tűnő mulasztása a Rákosi- és a Kádár-rendszernek egyaránt, hogy nem engedte az események után évtizedekkel sem, hogy végre túlélők, szemtanúk, szenvedők és olyanok, akik bármilyen módon a magyarországi zsidódeportálások részesei voltak, kibeszéljék a múltat. Pedig a különféle szervezetek tevékenysége és a népbírósági perek közvetlenül a második világháború után s a korabeli lapok cikkeinek állásfoglalásai is azzal a reménnyel kecsegtettek, hogy a magyarok néhány év múlva lezárhatják történelmünk e szomorú, dicstelen fejezetét. Mennyi minden nem történt volna meg a perek leállítását követő években, s menynyiszer nem beszélnénk el egymás mellett manapság.
Kőszegen már sohasem lesz meg az a bizonyos kibeszélés. A százharminc, addig ott élő zsidó tíz százaléka sem tért vissza otthonába a háború után. Akik visszajöttek, azok is hallgattak mindarról, ami velük történt, s aztán egy-két éven belül örökre elhagyták a várost is, az országot is. Kőszeg a náci megszállás után a deportáltak egyik legjelentősebb gyűjtőhelye volt, szállítottak oda vasúton Budapestről és vidéki városokból érkező transzportokat is. Őket azután a sörgyárban vagy a téglagyárban helyezték el, s aki munkaképes volt, azt onnan vitték nap mint nap bunkert ásni. Néhány éve több újságcikk is napvilágot látott arról, hogy a deportáltak egy része szerint Kőszegen gázkamra működött. Varga Zsuzsanna rendező-operatőr a Duna TV-ben vetített filmjében utánajárt, mit tudnak minderről, s egyáltalán a deportálásokról, a deportáltak sorsáról a helyi, még élő kortársak. Talált is egy szabad szájú, kedves, temperamentumos idős hölgyet, aki megmutogatta neki, hol voltak a ma is gyönyörű városban a zsidó családok házai, üzletei. Elmesélte azt is, hogy a lakásuk fölött az emeleten két idős zsidó hölgy élt, akiktől előbb szobáikat vették el, aztán be kellett vonulniuk a gettóba. Kalauzunk akkoriban még kislány volt, ő vitte be nekik nap mint nap a táborba az ebédet, amelyet keresztanyja főzött. Sírtak az emberek, amikor a zsidókat elvitték, mert szerették őket – így emlékezett az idős hölgy. De azt sem titkolta, hogy voltak, akik kifosztották lepecsételt házaikat… A film túlélőt, legalább olyat, akit átmenetileg Kőszegen tartottak fogva, nem szólaltatott meg, elhangzottak viszont a háború utáni jegyzőkönyvek részletei. Ezek egyikében egy visszaemlékező arról beszél, hogy a lakosság részvétlen volt a deportáltakkal szemben, akiket végigtereltek a városon. Egy másik visszaemlékezésből az derül ki, hogy amerre mentek, parasztasszonyok élelmiszert árultak, s szinte levetkőztették azt, aki venni akart tőlük élelmet. Más megszólalók mellett különösen érdekes az a férfi, aki leventeként egy rövidebb ideig „zsidóőr” volt, vagyis segédkezett a németeknek munkafelügyelőként. Ő szinte gyermekként szavai szerint semmit sem látott abból, hogy verték, kínozták volna a foglyokat, vagy munka közben rájuk lőttek volna. Többen is megkörnyékezték a foglyok közül, hogy segítsen nekik megszökni, de ő ezt nem merte vállalni, félt a németektől, akik, ha rájönnek, belökték volna őt is a deportáltak közé. Később a város főkertésze lett, ő tervezte, valósította meg az emlékparkot, amely egy áldozat hozzátartozójának kérésére született meg. Egy másik úr egy munkatársára és annak öccsére emlékszik, akik viszszajöttek a pokolból, de soha nem beszéltek arról, hogy mi történt velük, később pedig elhagyták az országot. A férfi azt állította, „jól járt” a kollégájával, mert disszidálása után elfoglalhatta a pozícióját. Az állítólagos gázkamráról nem hangzik el jegyzőkönyvből származó részlet, egy kőszegi asztaltársaság tagjai viszont próbálnak visszaemlékezni, mi is lehet ennek az alapja. Egyiküknek, aki valaha bejáratos volt a téglagyárba, dereng, hogy gázgránátot dobtak a németek a haldoklók, magatehetetlenek közé, de gázkamra akkor sem volt. Hát bizony ez is, mint a film több mondata furcsán, abszurdul, meglehet kegyeletsértőn cseng. De hogy valójában mit hogy értsünk, miért jár hála vagy megbocsátás, miért megvetés, megbélyegzés vagy éppen politikai bunkósbotozás, azt igazán azok dönthetnék el, akik már nem élnek, vagy nem itt élnek.
(Szomszédok voltak. Duna TV, január 15., 22.25, rendező-operatőr: Varga Zsuzsanna.)