A londiner képet vesz

Nem volt a rendszerváltás utáni Magyarországon még akkora, a modern és kortárs képzőművészet értékeinek állandó bemutatását lehetővé tevő beruházás, mint az elmúlt évben Debrecenben megnyitott Modem Modern és Kortárs Művészeti Központ s benne az Antal–Lusztig gyűjtemény Kilencvenkilenc év című kiállítása. A Pécsett megnyitott városi képtár anyagát szintén az Antal–Lusztig gyűjteményből válogatták. Antal Péternek, a jó nevű debreceni ügyvédnek köszönhetően az anyag úgy vált az ország egyik legjelentősebb modern-kortárs gyűjteményévé, hogy a nyilvánosság szinte nem is tudott róla.

Hogyan fogott hozzá a kollekció megalapításához?
– A nagyapámnak, Lusztig Sámuelnek (1889–1978) a húszas években Derecskén volt fűszer- és vegyeskereskedése, valamint péksége. Az itt félretett pénzből kezdett festményeket vásárolni, ami akkor nem volt nagy kunszt, mert a Trianon utáni országban az árak meglehetősen nyomottak voltak. A XIX. századdal, az alföldiek művészetével kezdte, azután eljutott a kortársakig, a Gresham-kör mestereiig, Derkovits Gyuláig, Dési Huberig. Talán azokban az években vált nyitottá, amelyeket fiatalemberként Pakson, az ottani rabbiképzőben töltött. Tény, hogy nagy irodalmi műveltsége, hatalmas könyvtára is volt. Ez a gyűjtemény 1944-ig létezett. Akkor a család egy része elpusztult, szétszóródott, a gyűjtemény elkallódott, annyira, hogy később semmit nem találtunk meg belőle. Nagyapám 1945-ben visszajött, újraindította a kereskedést meg a pékséget, és elkezdett megint gyűjteni. Létrehozott egy háromszáz darabos gyűjteményt. Én 1955-ben ebbe a gyűjteménybe születtem bele, mindig rengeteg műtárgy és könyv vett körül.
– Kézenfekvő lett volna, hogy a művészi pályát választja, mégis a jogászi hivatás mellett döntött. A festészet meg sem fordult a fejében?
– Viszonylag hamar kiderült, hogy nagyobb a vágyam, mint a tehetségem. Tizenhárom évesen jutottam el az első festőműterembe, a Glatz-tanítvány Veress Gézához. A műtermi környezet, a festés elbűvölt, akkor ébredt fel bennem a gyűjtőszenvedély. Tőle vettem az első képet, amelyet máig őrzök. Azután jött a többi debreceni festő, Bíró Lajos, Félegyházi László, Józsa János, Kapcsa János. Sokáig készültem Holló Lászlóhoz a Tócóskertbe. Tizennégy évesen nyáron hat hetet dolgoztam az Aranybikában londinerként, úgy gondoltam, a keresetemből veszek tőle valamit. Nagyapám elkísért a kapuig, de nem jött be velem. Holló, az akkor már idős, híres festő szívesen fogadott, bár kicsit hitetlenkedett, hogy létezhet egyáltalán tizennégy éves „mecénás”. Nem volt eladó képe, de festett egyet nekem, egy tilalmasi tanyát.
– Megőrizte ezt a festményt is?
– Igen, már csak azért is, mert fontos láncszem volt gyűjtővé válásomban. Hamarosan elkezdtem utazgatni Szolnokra Chiovini Ferenchez, 1972-ben pedig, tizenhét évesen, részt vettem a BÁV 25. aukcióján, és vásároltam is egy Kecskeméten készült Iványi Grünwald-képet. Így indult az azóta gyógyíthatatlan betegséggé vált gyűjtőszenvedélyem. Nagyon sok szellemi, emberi értéket kaptam a köztem és a művészek között kialakult kapcsolatok révén. Talán érezték az őszinte, mély érdeklődést, amely vezetett. Tény, hogy Anna Margit, akivel tizenöt évig álltam nagyon közeli kapcsolatban, rám bízta Ámos Imre munkaszolgálatos vázlatkönyvét, gazdag grafikai hagyatéka egy részét, érezve, nálam jó helyen lesz. A legszorosabb barátság Ország Lilihez fűzött, aki egyébként végtelenül zárkózott, bizalmatlan ember volt. Szívesen emlékszem Bálint Endre, Miháltz Pál barátságára is, a jó ismeretségre Kondor Bélával. A kortársak közül ma is ilyen a kapcsolatom például Swierkiewicz Róberttel, Kicsiny Balázzsal, Köves Évával.
– A gyűjtői tevékenység egyszerre jelentette a folyamatos esztétikai érlelődés és az emberi értékekkel való gazdagodás lehetőségét?
– Ha megnézzük a gyűjtemény alakulását, klasszikusnak nevezhető. Elindultam a századfordulótól, eljutottam azokig a kortársakig, akik nálam idősebbek voltak, mára már klasszikusnak mondható művészetet képviseltek. 1978, nagyapám és Ország Lili halálnak az éve számomra rettenetes volt, utána tíz évig nem vettem kortárs műveket. Visszatértem a modernekhez, a lyukakat próbáltam betömni.
– Tíz év múlva mégis váltott, s azóta is folyamatosan vásárol kortárs alkotásokat. Miért?
– Mert rájöttem, szükségem van az együttlétre a kortárs művekkel. A művészeket arra kértem, nézzék el nekem, hogy bizonytalan vagyok. Egyrészt azért, mert nem ismertem eléggé a külföldi trendeket, másrészt azért, mert a magyar művészetre jellemző, hogy „leképzi” a külföldi példákat, s az információhiány miatt esetleg egy-egy mű megvásárlása után néhány évvel ismeri meg az ember az eredeti forrást. Akkor született a döntésem, hogy csak olyan alkotásokat veszek, amelyek érzelmileg közel állnak hozzám. Ennek köszönhetően persze olyan művészekkel is találkozhattam, akik személyükkel is nagy hatást gyakoroltak rám. Például Bak Imrével, Méhes Lászlóval az Iparterv csoport mesterei közül, illetve a fiatalabb generációkat képviselő Swierkiewicz Róberttel, Kicsiny Balázzsal. Nádler Istvánt személyesen még nem ismerhettem meg, Mulasits Lászlónak csak az özvegyével találkozhattam. Fontos az életemben Köves Éva, Bukta Imre, Szűcs Attila, a fiatal Szabó Dezső.
– Mintegy háromezer darabos gyűjteményét Antal–Lusztig néven emlegeti ma is. Egy egységet képeznek a nagyapja által vásárolt képek és a saját gyűjteménye?
– Igen, ma is egyben van nagyapám gyűjteménye, pontosabban egy része most a pécsi, másik része a debreceni kiállításra került, egy része pedig édesanyámnál van. Neki egyébként, édesapámmal szemben, volt affinitása a gyűjtéshez, néhány darabbal gazdagította is a gyűjteményt, közöttük az egyik legfontosabb képpel, egy Nemes Lampérth-festménnyel.
– A Csontváry-képekről azt gondolnánk, hogy még a nagyapja vásárolta őket valamikor a második világháború után, amikor nyomottak voltak a műtárgyak árai…
– Az ember nem gondolná, hogy vannak csodák, de az élet bebizonyította, hogy igen. 1970 után óriási ajándékot jelentett egy-egy Csontváry-mű felbukkanása, hát ha még öt kerülhet a gyűjteménybe! De Bohacsek Ede hagyatékának a felfedezése is nagy élmény volt. Bármi megtörténhet, a magyar piac még nem térképezte föl a lappangó értékeket. Tavaly például fillérekért juthattam hozzá egy olyan Szinyei Merse-képhez, amelyet még Hoffmann Edit azonosított. Ez a mű ma a pécsi gyűjtemény ékessége.
– A pécsi és a debreceni gyűjteménynek egyaránt vannak ékességei. Hogyan jutott arra a gondolatra, hogy nem is egy, de egyszerre két nyilvános állandó kiállításon mutassa be gyűjteménye egy részét?
– Kétféle gyűjtő van alapjában véve. Az egyik titkolja az értékeit, legfeljebb a szűk baráti kör ismeri remekműveit. A másik típus az „exhibicionista”. Nem tudom, melyikhez tartozom, de tény, hogy amíg a gyűjtemény átlátható, elfér a falon, egy gyűjtőben sem merül föl a változtatás gondolata. Az évtizedek múlásával azonban a kollekció legtöbb darabja a raktárba kerül. Ez engem hosszú ideig gyötört, lelkiismeretlenségnek tartottam a művekkel és polgártársaimmal szemben is. Néhány évvel ezelőtt Pécsett egy ötrészes kiállítássorozaton bemutattam a gyűjtemény egy részét Rejtett kincsek címmel, szigorúan megőrizve a névtelenséget. Ennek során felmerült egy állandó kiállítás gondolata, azután Várkonyi György művészettörténész kezébe vette a dolgot, levezényelte a munkálatokat. A város vezetése is támogatta az ötletet.
– Miért nem Debrecen volt az első számú célpont?
– A város vezetői, a szakemberek évtizedek óta tudták, hogy létezik a gyűjtemény, de senki nem érdeklődött iránta igazán. Nagyon örültem volna, ha tíz évvel korábban nyílik meg a debreceni kiállítás, de úgy látszik, az érdeklődés felkeltéséhez kellettek azok az erőfeszítések, amelyeket Debrecen az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyeréséért fejtett ki az utóbbi években. A Modem 2006-ban született meg, így sem vagyok elégedetlen.
– Milyen szempontok alapján osztották meg a gyűjtemény nyilvánosság elé került részét a két város között?
– Pécsre a XIX. század végétől nagyjából 1950-ig válogattunk munkákat, alkotónként egy–három művet, amelyek jelzésszerűen érzékeltetik egy-egy életmű értékeit. A debreceni kiállítás, ahogyan a címe – Kilencvenkilenc év – mondja, az 1907–2006 közötti időszakot fogja át. Úgy válogattuk az összeállítás darabjait, hogy egy-egy életművet alaposabban mutassanak be. Ezt az is indokolta, hogy Pécsett az elmúlt évtizedekben igen jelentős múzeumok születtek, amelyeket az Antal–Lusztig gyűjtemény kiegészít. Debrecenben viszont képtárat kellett teremteni, mert korábban nem volt a városhoz méltó modern és kortárs gyűjtemény.
– Debrecenben nemcsak jelentős nyilvános gyűjtemény nem létezett, de hosszú időn keresztül igen mostoha volt a kortárs képzőművészet helyzete is. Erre utalva rendezték úgy a tárlatot, hogy a klasszikus és a kortárs művek mintegy párbeszédet folytassanak?
– Igen. Pécsett a kiterjedt múzeumi háttér, a nyilvánosság előtt megjelenő értékek sokfélesége megteremtett már egy esztétikai kultúrát, kialakult egy nagyon differenciált értékrend. Debrecenben ez még nem létezik, ezért is ilyen széles a merítés. A XX. század művészetének megemésztéséhez végig kell kóstolni az étlapot, meg kell találni azt, ami „ízlik”, s így lehet a kortárs értékek ízére is ráérezni. Az egymás mellé helyezett művek időbeli távolsága miatt a rendezés egy kicsit merésznek tűnik, de a klasszikus és kortárs alkotások közötti szerves kapcsolat elfogadtatja ezt a megoldást.
– Még érthetőbbé válnának a hivatkozások, ha elkészülnének a megfelelő tájékoztató szövegek feliratok, katalógusok formájában. Mintha magyar betegség lenne, hogy a kiállítások informatikai rendszere nagyon gyönge, vagy nincs is. A nemrégiben Veszprémben megnyílt László Károly-gyűjteményre is ez jellemző. Ön hogyan látja ezt a kérdést?
– Óriási dolog, hogy a város felvállalta a gyűjteményt, hogy 3,8 milliárd forintot fordított a létrehozására. Hogy az épület falai között őrzött művészi, szellemi értékek minél intenzívebben, minél tágabb körben hassanak, nagyon fontos lenne valamiféle Modem-újság rendszeres megjelentetése, amelyben ismertetések, tanulmányok jelennének meg az anyagról. Gazdag az intézmény kiállítást kísérő programja is, csak azt nem tudom, kikhez jutnak el az információk az eseményekről. Fontos lenne elérni a széles nyilvánosságot, hiszen a potenciális közönséghez a debreceni polgárokon kívül harminc-negyvenezer egyetemista is hozzátartozik.
– A megnyitóünnepség körüli információs zavarok, az el nem küldött vagy késve érkezett meghívók is azt jelzik, hogy a gyűjtemény értékeinek népszerűsítésével sok gond van még. Pedig a Modem akkor válik igazán jelentőssé, ha a városon kívül is tud róla a szakma, a nagyközönség. Így lehet igazán fejleszteni, de így válhat turisztikai vonzerővé is…
– Mindenképpen az a cél, és ezt a letéti szerződésben ki is kötöttem, hogy a gyűjtemény bekapcsolható legyen az európai múzeumi rendszerbe. Meg kell mutatnunk a műveket másoknak is, és olyan alkotásokat kell idehozni, bemutatni, hogy Debrecen képzőművészeti nagyhatalom legyen. Mielőtt Bilbaóba került a Guggenheim-múzeum, legfeljebb a város focicsapatáról beszéltek, mára képzőművészeti zarándokhely lett.
– Az ottani múzeumot persze világhírű építész, Frank O. Gehry tervezte.
– Ezt meg Kovács András. A bilbaói múzeum nagy építészeti élmény, ez pedig jó épület. Nem ez a döntő. Nemrégiben voltam az új linzi múzeumban, sem az épület, sem az anyag nem jobb, mégis nagyon sok a látogató. Debrecen sincs rosszabb helyen, mint Bilbao, ide is vezetnek utak. Azt kellene elérni, hogy a kulturális turizmus ne csak Budapest felé irányuljon. Debrecent illetően a változásokban jelentős szerepe lehet a Modemnek is, hogy valóban lesz-e, az elsősorban a menedzsmenten múlik.
– A két nyilvános kiállításon több száz mű kapott helyet az Antal–Lusztig gyűjteményből. Felszabadult a falfelület egy része a lakásban, nincs több lelkifurdalás a raktárak mélyén rejtező művek miatt. Azt jelenti ez, hogy nyugodt lélekkel gyűjthet tovább?
– Szó sincs róla, hogy hely lenne a lakásban, legfeljebb a raktárban szabadult föl valamennyi tér, de természetesen gyűjtök tovább. Olyan szerződést kötöttünk, hogy egyre több ponton magyar és határon túli kortárs művekkel váltom ki a régieket.