A mindenes

Azt mondják, száz filmet rendezett. Vagy kétszázat. Senki sem tudja biztosan, hány tudományos-ismeretterjesztő film, televíziós műsor, mozgóképes oktatóanyag végén jelent meg a rendezte Czigány Tamás felirat. A 38. magyar filmszemlére hirtelenében összeállított filmográfiájában az 1955-ös Mosolygó öregek szerepel az első helyen és az 1988-as Trófeák a lista végén. Köztük harminchárom esztendő termése: nagyipari és mezőgazdasági vállalkozásokat népszerűsítő filmek, az orvostudomány friss eredményeit bemutató mozgóképsorok, természetfilmek az őztől a dámszarvasig. Ha tehette, a szaktudományok által felvetett erkölcsi kérdések felvillantására is vállalkozott, Csernobil után egy esztendővel mi másról forgathatott volna filmet az az ember, aki az ismeretterjesztésre tette fel az életét, mint a „nukleáris” lelkiismeretről?
A kőolaj-kitermelésről és a kemény PVC-cső gyártásáról közérthetően és pontosan összehozott munkák között, ha futotta az idejéből, és nem gördítettek ideológiai akadályokat eléje, szívének különösen kedves témákkal foglalkozott. Mednyánszky László, Fényes Adolf és Csontváry Kosztka Tivadar művészetéről állított össze ma is vállalható, szép filmeket. Rembrandt világát hozta közel a szocialista realizmus rémálmából épphogy felocsúdó honfitársaihoz, Johann Sebastian Bach Máté-passiójához szerkesztett mozgóképsorokat. Aztán ismét földön járó ismeretek következtek. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, miután kultúrtörténeti munkáival sok ezer nézőt sikerült elbűvölnie, s nem is csak idehaza, a magzatburok fejlődését képezte le Czigány Tamás.
És – gondolom – szebb napokra várt, amikor ismét a „szívügyeinek” szentelheti alkotói életét: a magyar avantgárd születésének, a magyar romantikának, a magyar szecessziónak. Szinte hihetetlennek tűnik az a szakmai fegyelem, egyenes gerinccel, méltósággal teljesített szolgálat, amely Czigány Tamás pályáját jellemezte. Engedményeket – úgy tűnik – nemigen tett annak érdekében, hogy kedve szerint dolgozhasson, politikai propagandafilmnek nem találni nyomát Czigány Tamás meghökkentően gazdag és színes filmes oeuvre-jében. Igaz, elismerést is keveset, egy Balázs Béla-díjat és egy érdemes művész kitüntetést – a csúcsokon. Amikor hírül vette, hogy hetvenkilencedik évében életműdíjjal jutalmazzák a kollégái, s hogy a díjátadás alkalmával azt a rendezését vetítik le, amelyiket a legjobban szereti, az 1978-ban forgatott Magyar szecessziót választotta, s abból is azt a részletet, amely a Kós Károly tervei alapján épült zebegényi templomot mutatja be. Ha valaki, a hazai ismeretterjesztő film „mindenese”, lám, ma is jól tudja, tengernyi munka közben alaposan megtanulta, hogy az értékek nem évülnek el sohasem. Akár téglából emelik őket, akár celluloidszalagból.