A pecsét feltörése

Bár a kelet-európai és főként a magyar katolikus egyházat érintő ügynökvádak már a kilencvenes évek első felében is foglalkoztatták a közvéleményt, leginkább pedig a sajtó egy részét, a probléma igazi eszkalációjára 2005-ig kellett várni. Ekkor, az év elején egyre-másra jelentek meg kiszivárogtatott, ismeretlen helyről származó adatok és levéltári forrásokból nyilvánosságra került dokumentumok. Sajnos a közelmúlt iránti érdeklődést nem a történelemtudomány feltárómunkája keltette fel, hiszen meglehetősen csekély a hitelesség igényével készült, valóban tudományos elemzések száma.
A részleges információkat taglaló és véleményformáló szándékkal született írások száma viszont jelentős. Ezek a jó vagy rossz technikákkal megírt dolgozatok biztosan elértek valamilyen hatást: például sikeresen csökkentették a történelmi egyházak – elsősorban a katolikus – iránti pillanatnyi társadalmi bizalmat. Hosszú távú következményük azonban valószínűleg mégsem a szimpla rombolás lesz.
Szomorú, hogy a probléma feltárása és a kérdés megvitatása döntően máig sem tudományos fórumokon történik, hanem politikai napi- és hetilapokban, meglehetősen alacsony színvonalon. Még inkább aggodalomra ad okot, hogy néhány esetben történelemmel foglalkozó „hivatásosok” is nem leplezett napi szándékkal kiabálnak bele a hangzavarba. Ugyanakkor azok a szakmai fórumok, intézetek, tanszékek, amelyek más esetben nem rejtik véka alá véleményüket a módszertani sarlatánságok láttán, ezúttal – szervezett formában – nem emelték fel szavukat a tények elferdítése, a történelem megengedhetetlen átpolitizálása ellen.
A vallástalanná vált társadalom téma iránti érdeklődését azonban aligha azok az indulatok vezérlik, amelyek a publicistákat, az emberek sokkal inkább saját helyzetüket, múltjukat akarják megérteni. Ehhez azonban a mostani körülmények között kevés támpontot találhatnak a megjelent írásokban.
Sokan bírálták a történelmi egyházak reakcióit vagy ezek hiányát is. A hallgatásban cinkosságot, a védekezésben a rajtakapott dühödt agresszióját vélték felfedezni. Az egyházak bírálatából kivették részüket a hívők vagy magukat annak tartók, sőt néhány esetben olyan papok, lelkészek is, akik elszenvedték a kommunizmus üldöztetéseit, és most talán elégtételt szerettek volna venni az átéltekért, különösen azért, mert a megpróbáltatások idején éppen egyházuktól érezték cserbenhagyottnak magukat.
Azt azonban, hogy mennyire nehezen kezelhető és milyen összetett probléma az állampárttal való együttműködés, mindenkinek tudnia kell, akinek csak halvány ismeretei is vannak a titkosszolgálatok módszereiről. Aki látta már az igazságnak és a hazugságnak azt a sokszor kibogozhatatlan szövevényét, amelynek kusza egyvelege rajzolódik ki a fennmaradt és kutatható aktákból, biztosan óvatosabban fogalmaz az érintettséggel kapcsolatban. Valószínűleg sokkal nagyobb az együttműködők száma, mint amekkorára Adriányi Gábor professzor tavaly becsülte, de ez önmagában semmit sem jelent.
Az állampárt titkosszolgálataival való együttműködés leleplezése csupán az egyik része annak a rendkívül sokrétű és sokféle társadalmi igénynek, amely a történelmi titkok pecsétjeinek feltörése iránti vágyban fogalmazódik meg. Bár a baloldali sajtó számtalan, olykor kárörömmel, olykor gyűlölködéssel megfogalmazott írásából nem kifejezetten a tisztázás igényét olvashatjuk ki, a végső társadalmi konklúzió mégis ez lesz.
Ha máshol nem, hát jól látszik ez a Wielgus-ügyben. Most mintha fáradtabbak lennének a reakciók, ernyedtebbek az okfejtések, bágyadtabbak az ütések, mint amilyenek egy évvel korábban voltak. A fő célpont most is a magyar katolicizmus, akár a szlovák ügynökbotrányok kirobbanása idején volt, és a sajtókampány szereplői ezúttal sem takarékoskodtak az egyoldalú tájékoztatás és sugalmazás eszközeivel.
Igen, a Népszabadság most is megírta, hogy a magyar egyház múltja feltáratlan, az SZDSZ ezúttal is sürgette az egyházak megtisztulását (!), Varró Szilvia Stanislaw Wielgus példája kapcsán is ecsetelte az egyházak felelősségét. (Szerencsére a rendszer fenntartói és örökösei ezúttal is nyugodtan alhatnak.) Nyilván olvashatunk még Majsai Tamás-, Buda Péter- és Gábor György-cikkeket, talán Ungváry Krisztián is beszáll.
De az élet túlfutott rajtuk. Talán észre sem vették, de valami miatt – meglehet, az elmúlt év belpolitikai eseményei következtében, a lelepleződött hazugságok mellékhatásaként vagy a drasztikus megszorítások eredményének köszönhetően – a legintenzívebb médiakampánnyal sem érik el a kívánt hatást. Valahogy kisszerűvé, érdektelenné vált ebben a közegben az az abszurd sugallat, amely szerint a kommunizmus bűneiért voltaképpen a történelmi egyházak felelősek. Soha nem volt még ilyen bágyadt a gépezet mozgása. És ez reményt kelt. Talán éppen most születik meg az őszinte társadalmi igény – és ezzel a lehetőség – a közelmúlt megismerésére.