Akit telefonon rúgtak ki

Dudás Béla másodhajógépészt harminchét évi, egy cégnél letöltött munkaviszony után végleg nyugdíjba küldték. Mindennapos eset a létszámleépítés – még ha kell is a jó szakember –, hiszen kivel kezdjék a „reformtisztogatást”, a spórolást, ha nem a nyugdíjaskorúakkal. Bár Béla bá’ – így nevezik hajóstársai – mindössze ötvenkilenc éves, sokak szerint nincs olyan régi dunai hajó, amelynek mozgásba ne hozná a motorját, ám így sem kell már senkinek. De nem is ez fáj az öreg gépésznek, hanem az, ahogyan elküldték. A központból telefonon közölték – nem személyesen –, hogy Béla úr, mehet nyugdíjba! Se kézfogás a főnökkel, se vállveregetés, se biztató szavak, se dicséret a jó munkáért, csak annyi: mehet. Pedig hány év hány éjszakáját töltötte egy kis kabinban kora tavasztól a tél végéig a Dunán ringatózó valamelyik állóhajón, messze otthonától, Mátraballától, a családjától! Így lett tehát vége, ki kell költöznie a kétszer két méteres kajütből.
A valamikori budai Matróz kocsmában ültünk. Pirospozsgás arcú, vállas, szikár alak, hatalmas kezeit maga elé kulcsolta. Széles tenyerű Fejenagynak is hívják, mert mondják, ha megragad egy tekergő, vastag hajókötelet, akkor az azt csinálja, amit a keze akar.
– Harminchét év után nem érdemeltem annyit, hogy áthívtak volna a Mahart Személyhajózási Kft. központjába, hogy „légy szíves, gyere, de ne munkásruhában”? Közölték volna a szándékaikat, s egy kézfogással elbúcsúzhattunk volna. Nem ez történt, csak megüzenték. Nincs igazam? – nézett rám kérdőn.
– Igaza van, valóban emberségesebb lett volna egy személyes búcsúzás. Minden anyagiassá vált, alig számít már az ember – jegyeztem meg.
– Nem akartam hajós lenni! – legyint Dudás Béla, aztán kérdezés nélkül beszélt a múltjáról. Megtudtam, hogy a mátraballai háza ablakából a hegyvonulatokat és a Kékest lehet látni. Először otthon keresett munkát, de a hatvanas évek végén ott alig akadt valami értelmes elfoglaltság. A termelőszövetkezet azon a környéken akkor sem ment nagyon jól, favágónak, bányásznak pedig nem akart elmenni. Nagynénje férje hajós volt, az vitte a Maharthoz. Mondta is palócosan: „Pajtás, ez neked való munkahely, itt nem kell dolgozni! Majd mi ketten elleszünk majd valahogy.” Hamar kiderült, hogy a hajósok, a matrózok világában igencsak keményen kellett helytállni, hogy tiszteljék az embert. Érettségi után kitanulta a mechanikai műszerész szakmát; először gépkezelő volt, majd kitanulta a hajógépészetet. A Sopron hajón tíz évig szolgált, a Tatabánya nevű vontatóhajón is több mint négy évig dolgozott. De megfordult az uszályokat vontató Dorog, Gyöngyös hajókon is. A faluban, Mátraballán világlátott embernek számított, hiszen sokszor felhajózott Regensburgig is a Dunán, és abban az időben nemigen lehetett nyugatra kimozdulni.
– Igazi hajóséletet éltünk – folytatja a hajógépész. – Volt, hogy három hónapig nem láttuk a családunkat, mert végig a vízen voltunk. Innen a Matróz csárdától a Fekete-tenger 1647 kilométerre van. Márpedig ha az ember másfél ezer kilométerre elmegy az országból, vagy felfelé hajózik Németországba, Regensburgig, amely hétszáz kilométerre van, akkor nem lehetett azt megcsinálni, hogy hazatelefonálgatunk: ez a bajom, az a bajom, mi van veletek otthon?
– Mesélték hajós társai, hogy ezermesternek tartották. Ha elromlott a gép, akkor nem lehetett hazarohanni a javítóműhelybe vagy drága valutáért vásárolni valamilyen alkatrészt. Ilyenkor a „széles tenyerű Fejenagy” leleményességére számítottak. Rosszul tudom?
– Hát ki kellett találni dolgokat. Felfelé toltunk két uszályt a Dunán, már Bácskában jártunk, közel a magyar határhoz, amikor elszakadt az ékszíj. Nem volt pótszíj, így egy nejlonharisnyát kötöttem a helyére, nehogy felforrjon a motor. Ideiglenes megoldás volt, de Mohácsig kitartott, ott már sikerült beszereznünk egy használt ékszíjat. Az igazság az, hogy nagyon szerettem a munkámat: imádtam az olajszagot, a Duna illatát, a víz hullámzását és a váratlan fordulatokat.
– A feleségen és a gyerekeken is sok múlik, hogy egy hajós nyugodtan dolgozhasson.
– Rendes feleségem, jó társam van. Amikor két hónapig nem tudtam hazamenni, akkor ő jött le a hajóra a két lányommal. Hoztak enni-, innivalót. Leghosszabb ideig nyolcvannégy napig voltam távol az otthonomtól. Volt, hogy egy hónapos al-dunai hajózás után Mohácsnál szilveszter délelőttjén beléptünk hivatalosan az országba. Január elsejével viszont egy másik uszályt ki kellett léptetnünk az országból, mert már várt ránk. Leúsztattuk Belgrádig tele áruval az uszályt, majd megint cseréltünk, és mentünk tovább a Fekete-tenger felé.
Dudás Béla már túltette magát a váratlan és végleges nyugdíjaztatása körülményein. Mivel egész életében a gépházban dolgozott, így a munkával eltöltött évek többnek számítottak. Két éve már melegüzemi korkedvezménnyel előnyugdíjba mehetett hatvanezer forintért, emiatt kellett a nyugdíj mellett ez a kis mellékes. Százötezer forint bruttót ért a harminchét évi munkája.
– Ezzel az új nyugdíjrendelet-tervezettel a kisembereket sújtják. Micsoda dolog, hogy elvehetik a szerzett jogomat, a nyugdíjamat, ha kiegészítésként tovább dolgozom! – fakadt ki végül dühösen. – A mostani pénzemmel gázártámogatásra nem számíthatok. Pedig a Mátrában jó hidegek szoktak lenni. Lehet, hogy el kell mennem az M3-as autópályához lapátolni így ötvenkilenc évesen, hogy valahogyan megéljünk. De oda utazni sem lesz könnyű. A vasutat is fel akarják nálunk számolni. A Kisterenye–Kál-Kápolna vonalat meg akarják szüntetni február végéig. Buszra kényszerítenék a helybelieket, ami Salgótarjánba vinné őket, aztán onnan lehet kerülővel eljutni a célig. Hogyan fognak itt az emberek munkába járni, akár a fővárosba vagy nagyobb vidéki városba? Teljesen kiszolgáltatottak lettünk…