Árnyjáték

Nehezen indul az új esztendő a magyar irodalom napszámosai számára. Azt hittük, hogy a tavalyi botrányok után végre egy kis nyugalom köszönt ránk, de erre hiába számítunk átpolitizált, militarizált közéletünkben. Tavaly újra megkísérelték ellehetetleníteni a most fennállásának 62. évébe lépett, 981 tagot számláló Magyar Írószövetséget, ami persze nem könnyű feladat, mert minden nehézsége, vitái, széthúzásai ellenére még mindig komoly társadalmi ismertsége és rangja van. Biztosan állíthatjuk, hogy országosan a legismertebb művészeti szervezet, s hiába vannak hatezer tagnál is többet számláló művészeti egyesületek, tevékenységük, ismertségük, politikai súlyuk sincs akkora, mint az írószövetségé. Amikor szervezetünk decemberben bejelentette fizetésképtelenségét, a minisztériumban azonnal intézkedtek, hogy átutalják az elmaradt, időközben persze húszról hatmillióra apadt támogatásunkat. A miniszter számára – aki azt hitte, hogy véletlenül kimaradtunk a sorból – ekkor derült ki, hogy az összes többi szervezet sem kapta meg a működési támogatását, sőt sokan még szerződést sem kaptak, csak hát az ő szavukra még annyira sem figyeltek, mint a miénkre. Azóta tovább erősödő nyomorunkban szolidaritási akciókra sajnos alig számíthatunk, mert mindenki a maga bajával van elfoglalva, s azok a szervezetek, amelyek a költségvetésből külön címen jó kis támogatásokat kapnak, még örülhetnek is a konkurencia haláltusájának. A politika érdemi reakcióira, a megsegítésünket célzó megszólalásra is hiába várunk: az érdemi, távlatokban gondolkodni képes, koncepcióval rendelkező magyar kultúrpolitika és a művelt, pártpolitikai kardcsörtetéseket mellőző, nagy formátumú kultúrpolitikusok hiánya szinte már fizikai fájdalmat okoz a művészeknek, közművelődési dolgozóknak.
Szövetségünkkel kapcsolatban decemberben Herényi Károly tett fel írásbeli kérdést az oktatási és kulturális miniszternek Számolás vagy leszámolás? címmel. Vajon miért csak ő? A magyar kultúra egyik legnagyobb szervezetének életben maradása nem össznemzeti, pártok feletti ügy? Nem álnaiv a kérdés, tudom, hogy a ma is büszkén vállalható őszi morális-politikai tartalmú nyilatkozataink alapján végképp a jobboldalhoz kívánják sorolni a szervezetet, ám ne felejtsük el, hogy az írószövetség ma is kifejezetten heterogén szervezet mind esztétikai, mind politikai értelemben. Igaz, hogy a liberális táborhoz sorolt írók nagy része a két évvel ezelőtti botrány idején kilépett, de számos szocialista, népi balos és szabadelvű tag gazdagítja az esztétikai értelemben is nagyon színes szervezetet: egy költői szakosztályi összejövetelen, bizony, jól megférnek együtt a népiek, avantgárdok, posztmodernek stb.
A munkatársaitól megvált, fizetésképtelen írószövetséggel kapcsolatos kérdésre válaszoló Arató Gergely oktatási és kulturális minisztériumi államtitkár szerint „az udvari költőt a független értelmiségitől az is megkülönbözteti, hogy tiszta viszonyokat, átlátható viszonyokat szeretne. Ez vonatkozik a művészetben működő társadalmi szervezetekre is, hiszen ez úgy van, ahogy a képviselő úr mondja; nemcsak egyetlen, írókat képviselő szervezet van, hanem több jelentősnek tekinthető ilyen szervezet létezik, közülük az egyik, bár valóban történelmében jelentős szervezet, az írószövetség.” Az államtitkár úr kíváncsivá tette a szakma képviselőit: vajon mely jelentős szervezetekre gondolt? Bizonyára a Szépírók Társaságára, amely valóban sok rangos írót tömörít, ám az sem mellékes tény, hogy a Magyar Írószövetségnek egymagának több tagja van, mint a Szépíróknak, a József Attila Körnek, a Fiatal Írók Szövetségének, az Írók Szakszervezetének és a Magyar Írók Egyesületének együttvéve, a programjaink számáról, az önként vállalt tevékenység gazdagságáról, a könyvtárunkról, valamint az írói, irodalomtörténészi, kritikusi életművek súlyáról már ne is beszéljünk. Így van ez akkor is, ha ezt tagadják, elhallgatják, s ha egyesek csak akkor jönnek a könyvtárunkba, ha a kiadójuk számára 100–120 éves könyvekből akarnak fénymásolni, mert nálunk ezt lehet, nem úgy, mint a drága szolgáltatásokat nyújtó Országos Széchényi Könyvtárban. Arról pedig egyáltalán nem esik szó a magyar nyilvánosságban, hogy milyen kultúrdiplomáciai feladatokat lát el az írószövetség. Tavaly európai hírű írók, tudósok vettek részt az ötvenhatos konferenciánkon, de például kezdeményezésünkre kapott magas állami kitüntetést ötvenhatos emlékbizottságunk világhírű lengyel filmrendező tagja, Andrzej Wajda is. Persze mindez mit sem ér, ha folyamatosan megalázzák az elnökünket, a laudáció tartására felkért Kalász Mártonnak ki kellett fizetnie a varsói magyar követség vendégszobájának szállásdíját, még ebben az esetben sem lehetett eltérni a szigorú szabályzattól. Ő már hozzászokott az ilyen helyzetekhez, mondják a cinikus olvasók, hiszen a Prima Primissima díj átadásakor éppen neki felejtett el köszönni a diplomáciatörténetben s így a protokollban is bizonyosan járatos szakminiszter.
A fent idézett államtitkári válasz egy konkrét, számon kérhető ígéretet is tartalmaz: „Ami a jövő évet illeti, arra törekszünk, hogy felgyorsítsuk a folyamatot, és az első fél évben mindenképpen hozzájuthassanak a 2007. évi támogatáshoz is a kultúrában érdekelt, érintett társadalmi szervezetek.” Ezek szerint mégis lesz támogatás, függetlenül a költségvetési törvénytől s a minisztérium korábbi álláspontjától, ráadásul Arató úr parlamenti viszontválaszában még azt is megígérte, hogy 2007-ben szeretnék jelentősen felgyorsítani a kifizetési folyamatot.
Úgy látszik, hogy a véleményüket vállalókat továbbra is büntetni kell, például a Nemzeti Kulturális Alap szépirodalmi kollégiuma január 16-áig húzta a folyóirat-pályázatok döntését, s itt megint érdekes szempontok érvényesültek a pályázatok elbírálásánál. Az általam főszerkesztett irodalmi folyóirat, a Szépirodalmi Figyelő az eddigi öt és fél milliós támogatással szemben 2007-től egy forintra sem lesz jogosult. Persze mindent meg lehet szakmailag magyarázni, s mint az ülés után hallottuk, egyesek bőszen igyekeztek is szakmai érvekkel elsöpörni az útból a kellemetlenkedő riválisokat. S bizony, példátlanul rosszul járt valamennyi folyóirat, amelynek a megjelenéséhez, szerkesztőségéhez személyes közöm van: három egyáltalán nem volt méltó a támogatásra, a negyedik a tavalyihoz képest ötmillióval kapott kevesebbet.
Kezdünk hozzászokni, hogy mindenhol az ellendrukkerek kaján vigyorától kísérve kell egyet hátrébb lépnünk: tovább csökkentik vagy elveszik az egyébként is kevés támogatásainkat, minden kuratóriumból kifúrnak bennünket, a kiadóink által kiadott könyvek egy részét egyes kereskedők s boltok nem hajlandók forgalmazni. Ebben az az érdekes, hogy nemcsak a kis példányszámú művészi könyveket, hanem a nagy reklámmal megjelentetett, közönségsikerre számító, más országokban bestsellerré vált kiadványokat sem veszik át. Például karácsony előtt hiába reklámozta kis kiadónk minden pesti metróállomáson John Perkins Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai című leleplező erejű, valóban igényes és értékes, korábban több mint húsz nyelven megjelent kötetét, bizonyos hálózatokban egyszerűen nem lehet megvásárolni. A szerkesztőségünkbe betérő reklamáló olvasóknak pedig nem tudjuk megmagyarázni, miért is ellensége a lehetséges jó üzletnek az adott áruházlánc.
Olasz Sándor, a Tiszatáj főszerkesztője a mögöttünk hagyott esztendőt az irodalom fekete évének nevezte. Valóban, minden megaláztatásunk, kiszolgáltatottságunk mellett a legfájóbb az volt, hogy nagyjaink, példaképeink, barátaink, pályatársaink sorát vesztettük el. Tavaly Bohár Andrástól Lázár Ervinig 25 írószövetségi tag hunyt el, köztük hat Kossuth-, illetve Széchenyi-díjas tagunk: Bella István, Domokos Mátyás, Határ Győző, Jánosy István, Lázár Ervin és Sütő András, de hozzájuk jön két korábbi írószövetségi Kossuth-díjas is, Faludy György és Somlyó György. És így kezdődött az új esztendő is, január 2-án az elmúlt évtizedek erkölcsi és költőóriása, Nagy Gáspár hagyott itt bennünket. Megrendítő és egyben szívet melengető volt az a sok ember a búcsúztatásán, a kiváló irodalomtörténész, Bertha Zoltán elmenőben meg is jegyezte, hogy most, Gazsi temetésén kellett volna alkotmányozó nemzetgyűlést tartani, mert itt volt a konzervatív értelmiség színe-java. Ha így megy tovább, ha mindenünket elveszik, ha az utolsó kis támogatásainkat is megvonják, ha már a folyamatos megalázásunk sem elég, mert mindenünk kell, mindenünket el akarják venni, akkor rá is szorulunk egy mindent újra alakító és elosztó nemzetgyűlésre.
Szép temetés, felemelő mise volt, megrendülve álltam az ezres tömegben a januári tavaszban, és döbbenten hallgattam a minisztérium nevében búcsúzó egyházügyi titkárságvezető (sic! megint protokoll!) vallomását: pár éve még azt sem tudta, hogy létezik egy Nagy Gáspár nevű magyar költő. Elég lett volna azt beismernie, hogy nem ismerte személyesen. Közben az jutott eszembe, hogy egy dologban biztosan tévedett Zalán Tibor a hosszú, méltató, őszinte és szép Nagy Gáspár-nekrológjában: Gazsi ugyanis nem úgy vonult ki az életből (és az irodalomból), mint a nagyvadak teszik, azaz „sebzetten, kapott sebeit takarva, halálát elvonultan, rejtőzködve várva”. Akiben annyi hit és szeretet volt, mint benne, az felkészülve, békében tért meg a teremtőjéhez. A békétlenséget, a küzdelmeket, a létért, az erkölcsért, a nemzetért, a családért, az értékeinkért vívandó csatákat itt hagyta nekünk. Ő köddé vált, de az élete végén még megüzente, hogy azok, akik most bennünket lehetetlenítenek el, akik a mi lehetőségeinket veszik el, „azok csak zsoldosok / bár évtizedekig baráti köpönyegben / dús pénzért koncért verekedtek”. Szerencsére a Visszavonuló sorok vár-árnyjátékok idején című, minden bizonnyal kiemelkedő jelentőségű tavalyi verse itt marad nekünk örök tanulságul: „Mint valami elfoglalt várból / a győzők kegyelméből / most éppen még / az utolsó utáni percek lejárta előtt / átdöndülök azon a hídon / amit persze ha van annyi erőm / s főleg időm bizony ügyesen / föl kellett volna robbantanom / egyszerűen nem értem… / nézek vissza a várra / kikkel védelmeztem azt / és kikkel is voltam oda / holmi védelmezőnek bezárva / nem vettem észre / hogy azok csak zsoldosok / bár évtizedekig baráti köpönyegben / dús pénzért koncért verekedtek / és egy zászló alatt meneteltem / velük s fújtam az egyetlen nótát / oltalmazója én nem lehettem / kincsnek dézsmának egyebeknek / aki közelébe került az jól járt / mit beszélek én hálátlan… mondják / néha nekem is löktek néhány dénárt / az árulás ragálya végül biztosan / és nagy fölénnyel győzött / mondhatni mint a termesz / átette magát a vastag falakon / tudták ezt maguk a győzők / akik ott termettek szépen / egy ködös hajnalon… / nem csodálkoztak semmin / hiszen a kapu is nyitva volt / valahogy futni hagytak mégis / persze előtte kivágták a nyelvem / remélték amit láttam / vagy csak sejdítettem / már úgysem mondhatom el… / többnyire így is történt / igazuk lett… / bár leírtam mindent / akik keresnék ne keressék / gondosan bőrömbe zártam / barátaim ti sem találtok / holnaptól köddé váltam…”