Délkelet-Ázsia kistigrisei a kilencvenes évek elején hallattak már magukról, hogy a nyugati irányítású pénzügyi válság magával ragadja mindannyiukat. Azóta azonban kilábaltak a bajból, és gyorsabban fejlődnek, mint valaha. Az óriások, a Délkelet-Ázsiai Nemzetek Szövetségének (ASEAN) állandó partnerei, mint Dél-Korea, Japán, India, Ausztrália vagy Kína mellett csak ámulhatunk, ha Malajziát, Indonéziát vagy Thaiföldet meglátjuk. Gyorsan le kell számolni a gyarmati elképzelésekkel, a koszos utcákon meztelenül rohangáló kisgyermekek hamis képével. Ez a térség úgy elrohant a világ mellett, mint ahogy Közép-Európa hazánkat hagyta faképnél.
Talán ezt az eszeveszett száguldást tartja irányban az ASEAN. A szervezet jól működik, s az említett nagyok is ebben látják a követendő utat. Persze naivak lennénk, ha nem látnánk, hogy az egyes nemzetek elsősorban saját érdekeiket védik, ám jelen esetben valóban olajozottnak tűnik az együttműködés. Ven Csia-pao (Wen Jiabao) kínai miniszterelnök – a mostanában szokásos kínai kereskedelmi terjeszkedés bejelentése mellett – hitet tett a kínai–japán–koreai hármas békés szövetsége mellett, amellyel jelenleg egyetlen térség sem tud versenyezni, s míg az említettek útja felfelé tart, a lehetséges versenytársak már túl vannak csúcspontjukon. A tervek szerint a nagy hármas folyamatos konzultációt tart az ASEAN tíz tagországával karöltve, ez pedig azért nagy szó. Kína és Japán ugyanis emberemlékezet óta rossz viszonyban áll egymással, a régi pergamenek megsárgult lapjaitól egészen a második világháború idején történt japán megszálláson át a hidegháborús szembenállásig. Ven pedig a cebui csúcson örömmel közölte japán kollégájával, Abe Sindzóval, hogy kormánya felállása óta milyen jók a kétoldalú kapcsolatok.
Az persze bizonyos, hogy Japán nem távolodik el „örökös” szövetségesétől, az Egyesült Államoktól. Minden elemző rámutat ugyanakkor, hogy a Koidzumi Dzsunicsiro–George Bush páros tagjai között több volt, mint egyszerű partnerség: már-már barátságnak lehetett tekinteni a japán kormányfő és az amerikai elnök viszonyát. Koidzumi Dzsunicsiro lelépésével a barátság megmaradhatott ugyan, ám ez a világpolitikát már nem befolyásolja. A népszerű és aktív Koidzumi helyett egy nagyon pragmatikus politikus került a japán kormányfői székbe, aki ugyan messze nem olyan megkapó egyéniség, mint elődje, ám a jelek szerint karaktert ad a japán külpolitikának. „Az új alkotmány a béke alkotmánya lesz” – ígéri Abe Sindzo, amely azonban nagyon kemény jelzés, elsősorban Amerikának. A világháborús pusztítást és vereséget követő lelki sebek ugyan máig érezhetők a japánokon, ám hatvan év mégis hosszú idő, és a felkelő nap országa a jelek szerint mégis megtalálja saját diplomáciai-gazdasági-kulturális közegét. Ez pedig Ázsia, nem pedig Amerika.
Japán ugyanakkor olyan hoszszú történelemre tekinthet vissza, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni. Évezredes kultúrája számára a háború óta eltelt hatvan évre visszatekintve elképzelhető, hogy csak széljegyzet lesz a történelemkönyvekben. A középkori lovageszmény Európában már rég kiveszett, s csak egy-egy gesztus maradt fenn a mindennapi életben. Japán lovageszménye, a busido azonban a háború előtt még nem számított idejétmúltnak, és sok tekintetben még ma sem az. Amikor a külvilágtól elzárt Japán a XIX. században az amerikaiakkal harcolt, ez a szellem vezette a szamurájokat. Visszatér-e a busido az új kormánnyal, az új diplomáciával, az ázsiai megerősödéssel. Szakada Micui, a japán külügyminiszter sajtótitkára szerint erről szó sincs, semmiféle politikai szándék nincs a busido felélesztésére. Magyarországi látogatásán lapunknak elmondta, Abe miniszterelnök írt egy könyvet Gyönyörű ország címmel, amelyben leírja Japán problémáit. Ebben a kormányfő az oktatási rendszer kapcsán megemlíti, hogy a fiatalok elveszítették a régebbi nemzedékekre oly jellemző fegyelmet, jólneveltséget, és ezt szerinte mindenképp vissza kell szerezni. „Ez ugyanakkor nem jelenti, hogy a busidót vissza akarja állítani a kormányfő” – mutatott rá Szakada.
A sajtótitkár a külügyminiszter kíséretében látogatta meg hazánkat. Ez az út egy új kezdeményezés egyik első állomása volt. Aszo Taro székfoglalójában ugyanis meghirdette az „értékalapú diplomáciát”. Ezek szerint Japán számára azok az országok lesznek az első számú partnerek, amelyek hozzájuk hasonlóan a demokráciát követik, érzékenyek az emberi jogokra, a sajtó szabadságára. Európa legtöbb országa és Amerika valóban ebbe a csoportba tartozik, míg Ázsiában vannak még problémák ilyen téren. Kína pedig egyértelműen nem ilyen úton jár. Aszo tervének mégis sok értelme van, Peking ugyanis láthatóan hajlandó változtatni berendezkedésén. A régi szorítás már a múlté, vagyis a Kínai Kommunista Párt minden, csak nem a marxista-leninista-maoista elitgárda. Kína is a piacról él, s hasznosabbnak véli az együttműködést a kapitalistákkal, mint a bezárkózást a vörös ködbe (annak eredményéért lásd Észak-Koreát). Ehelyett inkább a jövővel és a jó kapcsolatokkal törődik. Cebuban Abe Sindzo meghívta Ven Csia-paót egy tokiói látogatásra, amelyre a kínai kormányfő igent mondott. Azóta kiderült, a nagy találkozás április elején fog megtörténni. Persze Abe nem az adott pillanat hevében ajánlotta fel a meghívást, hanem azt régóta egyeztette a két ország diplomáciája. A miniszterelnöki találkozót még meg fogja előzni egy külügyminiszteri egyeztetés is Tokióban, ahol akár az értékalapú diplomácia elemeit is elmagyarázhatja Aszo kínai kollégájának. Amely értékek néha eltérnek egymástól, ám alapjaiban mindkét országnak ugyanaz az érdeke.
origo.hu
Újabb botrányos pénzügyek derültek ki Magyar Péter testvéréről - videó
