Baloldali bálozók

Itt a farsang, s áll a bál a kormánypártok háza táján. Elkeseredett kommunikációs huszárvágásokkal, figyelemelterelő műveletekkel igyekeznek bizonygatni a lojális médiában, hogy voltaképpen az ellenzék van mindenféle válságban – ám hogy az ország kormányzása szempontjából, távol mindennemű választástól, mindez messzemenően érdektelen, az egyszer biztos. Ami mindannyiunkat húsba vágóan érint: a kormánypártok és maga a kormány állapota. Mindkettő siralmas. Ráadásul az MSZP és az SZDSZ is tisztújítás előtti fázisban leledzik, a párttisztségekre pályázóknak látszaniuk kell, nem választhatják hát az összezárást, a balliberális omerta technikáját.
Ez a hét végi cirkusz azonban a szokottnál is ordenárébb. Horn Gyula az MSZP házi hetilapjában odanyilatkozta, hogy őrültség a vizitdíjat bevezetni, pláne nem népnevelési célzattal. Amiben messzemenően igaza van; de egy percig sem gondolom, hogy úgy jutott e logikus következtetésre, hogy a szivarszobában kezébe került egy Magyar Nemzet, s belelapozván addig ismeretlen összefüggések világosodtak meg előtte. Nem: a szakértelem kormányfőjében a régi kádervészcsengő szólalt meg. Ő a politikai rutinját nem életidegen, belterjes elit iskolákban szerezte, hanem az MSZMP bozótharcaiban, ahol mindenki bátran szembenézett elvtársaival, mert nem volt tanácsos hátat fordítani nekik. Horn jól ismeri Kádár népét, hiszen egy ideig ő örökölte. Tudja róla, hogy ez a nép rühelli, ha népnevelik, s pláne, ha szakszerűtlenül nézik hülyének. Szakszerűen lehet: például a kiszipolyozását finomabb eszközökkel kell kivitelezni. Ha eleve kevesebbet adunk oda neki, később a csekélyebb juttatásért is hálás lesz; de ami már fizikailag egyszer a kezében van, azt fogcsikorgatva pengeti vissza. Nem díjazza azt sem, hogy az egy eurós vizit- és dobozdíjakkal – akárcsak a kamarák kiiktatásával és az eszement patikaliberalizácóval – a sanda kormányzat a túlontúl öntudatos orvos- és gyógyszerész-társadalmat akarja betörni, igába hajtani; hogy aztán éhes klientúrája ellenállás nélkül bekebelezhesse a jól tejelő társadalombiztosítási üzletágat, privatizálhassa a gyógyászat profitképes részeit, s mellékesen rátehesse a kezét a kórházingatlanokra. Raboljatok csak, ahogy tudtok, mondják a balválasztói tömegek, de a mi háromszáz forintunktól el a kezekkel! Még akkor sem fogadják el az összekacsintó érvelést, amikor Gyurcsányék azt sugalmazzák nekik: mostantól tekintsék a vizitdíjat redukált hálapénznek, s csinálják ki vállvetve a nyerészkedő, burzsuj, Fidesz-párti orvosokat…
Horn intő szavára Kóka János szabályos epeömléssel reagált. Keresetlenül leállamszocialistázta (ez a kommunistázás liberális módra), sőt még le is fideszezte a veterán pufajkást, aminél Kóka finom – papok által cizellált – lelkében aligha létezik nagyobb sértés. Sőt, a hősszerelmes miniszter, aki hivatali beosztottja elcsábításának sztoriján túl ortopédműtétjének részleteivel is megismertette a Szulák-show kitartó nézőit (akik Gyurcsány Ferenc rákos szemölcsének csodás gyógyulása után nyilván ki voltak már éhezve egy újabb, egészségügyi happy enddel kombinált love storyra), még vissza is szúrt egy évtizednyit Hornnak. Azt találta mondani, hogy Horn már szétvert egy koalíciót, de ezt nem fogja. Igazán jó az emlékezőtehetsége Kókának, hiszen az 1998-as választási vereséget egyes baloldali elemzők tényleg Horn nyakába varrják, aki az év első hónapjaiban alig leplezett SZDSZ-ellenes kampányt folytatott, így az örök mumus Orbán Viktor betehette lábát a kormányzati ajtórésbe. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy a kilenc éve még ifjonc, a politikától távol álló Kókában már akkor is hamisítatlan szabad demokrata szív dobogott, s akkor szerzett sebeit még most is nyalogatja. Kóka mindenesetre ezek után nemcsak botcsinálta és alkalmatlan államszolga, de hálátlan is: ha nincsen Horn meg a koalíciója, nincs Magyar Bálint meg Sulinet sem, az állammal üzletelve nem tudja adni-venni az Elendert, nem lesz az adóforintjaink segítségével multimilliárdos, nem kerül a hasonlóképp megtollasodott Gyurcsány látókörébe, az nem ismeri fel benne az útitárs liberálist, nem csinál belőle a semmiből csúcsminisztert, nem is nagyon alvó ügynökként nem lépteti be az SZDSZ-be, s most akkor potenciális pártelnökjelöltként nem tudná Horn Gyulát sem pocskondiázni Gyurcsány örömére, akinek a „hét végi ötletrohamok” Mormogi bácsija még mindig keresztbe tud tenni a szocialista királycsinálásban.
Kóka SZDSZ-béli ellenlábasa a Kuncze-zsöllyéért vívott küzdelemben viszont Fodor Gábor, aki meg azt találta mondani (noha az iwiwen is közölhette vagy Szulák Andreának is megvallhatta volna), hogy sürgős kormányátalakításra van szükség. Aligha kétséges, ez szabadmadár-nyelven annyit jelent: ki kell takarítani a kormányból ezt az arrogáns Kókát, főleg, ha indulni merészel a valódi liberálisokkal szemben. A valódi liberálisok ugyanis – a korábban MSZP közelinek mondott Bauer Tamástól a jelenleg az MSZP-frakciót erősítő Mécs Imréig – Fodor mögött állnak: őt látják garanciának arra, hogy a liberális alapító atyákat módszeresen kiszorító bulipárt ne zülljön végképp az MSZP platformjává –, főként most, amikor hamarosan még a platformozás is gyurcsányi jóváhagyáshoz lesz kötve. Fodor persze – például a Gergényi-menesztés és a Gergényi-kitüntetés ügyében – szembement az emberijog-védő imázst feladó Kunczéval és Demszkyvel is, így akár rendes törvénytisztelő polgárként még szurkolhatnánk is pártelnökké koronázásáért. Nehéz azonban feledni, hogy ő volt az, aki a Horn-kormány Fideszből kiugrott, legitimáló chartaminisztereként bukott bele a tizenhatmilliós, akváriumfalas irodaátalakításba és egyéb húzásokba, s nyitotta meg az utat Magyar Bálint feledhetetlen minisztersége, így áttételesen Kóka János meggazdagodása előtt.
Mindebből az látszik, hogy a kormány személyi változásai aligha hoznák magukkal a kormány politikájának változásait. Fodor tisztában van azzal, hogy pártelnökként zsaroló pozícióba kerülne. Ne feledjük: bár a farok csóválja a kutyát, a közelmúltból van már precedens arra, hogy az SZDSZ egy miniszter kádere érdekében (akit aztán lazán cserbenhagyott) kisebbségi pozícióból is tudott miniszterelnököt buktatni. Igaz, ahhoz kellett Medgyessy amatőrsége meg Gyurcsány nyomulása is. A minden hájjal megkent, embereit egymás ellen is gátlás nélkül kijátszó, ordítóan antiliberális Gyurcsány Ferencet Fodor Gábor még akkor is bajosan tudná megbuktatni, ha közokiratba fektetnénk, hogy e cselekedetéért a nemzet a jövőben imába foglalja majd a nevét. Mindazonáltal nehezen lehetne borúsabb jövőképet felvázolni, mint hogy Gyurcsány és Kóka lényegében egy időben privatizálja az MSZP-t, illetve az SZDSZ-t. A gyurcsányi hatalomkoncentráció kiiktatja a szocialista pártból a szociális érzék maradékát is, a kókai liberalizmusban meg nyomelemei sem maradnak a klasszikus szabadelvűségnek. A parlamenti szavazógép pedig működni fog: épp most robbantották a képviselők számla nélküli költségtérítési botrányát, mindenki jobban teszi, ha behúzza fülét-farkát, és engedelmesen nyomogatja a gombot. (Ezúton üdvözöljük innen az MSZP-tisztújításban ugyancsak érdekelt Szili Katalin házelnököt.)
A weimarizálódás, a csomagolós demokratúra kiteljesedése nagy lépést tehet előre. A becsületes demokrata aligha gondolta, hogy egyszer még Horn meg Fodor ellensúlyszerepéért kell szorítania. Ha valami, akkor ez tényleg mély válságot tud okozni az ellenzék berkeiben.