Belorusszia elutasítja a neoliberális recepteket

Feszült napok után Minszk és Moszkva megtalálta a közös nevezőt az olajvitában. Mint az várható volt, mindkét fél engedni kényszerült, így lassan megnyugodhatnak a kedélyek a Barátság vezeték másik végén is. Ez a konfliktus azonban korántsem csupán az olajról vagy a gázról szól, sokkal inkább az orosz–belorusz államszövetség jövőjéről, ezen belül is a belorusz állam szuverenitásáról. Az elmúlt napok tanulságairól, a kompromisszum alapelveiről, Minszk külvilághoz fűződő viszonyáról, s általában a belorusz modellről beszélgettünk Alena Kupcsinával, Belorusszia budapesti nagykövetével.

Rövid „hidegháború” után megszületett az elvi megállapodás, s a két kormány delegációja már a részletek kidolgozásán dolgozik, hogy a tervek szerint a megegyezésre ma a két ország államfői rábólinthassanak. Melyek a kompromisszum elvi alapjai?
– Alekszandr Lukasenko és Vlagyimir Putyin között szerdán telefonbeszélgetés zajlott és megszületett a kompromisszum. Oroszország a továbbiakban is biztosítja Belorusszia energiaellátását, míg Minszk az Európába irányuló orosz gáz- és olajexport tranzitját. Ez utóbbit külön aláhúznám, hiszen a válság napjaiban országom természetes módon védte nemzeti érdekeit, európai államként azonban mindig szem előtt tartja partnerei energiabiztonságát. Belorusszia számára ugyanis fontos, hogy megbízható tranzitországként kezeljék. Éppen ezért január 8. óta már két minszki delegáció is tartózkodik Moszkvában, őket követve érkezett meg a kormányfő is, és nem rajtuk múlott, hogy a tárgyalásokat tegnapelőttig nem sikerült kimozdítani a holtpontról. Az orosz fél ugyanis a megbeszélések előfeltételeként egyoldalú engedményként a tranzitvám eltörlését várta el Minszktől. Belorusszia világossá tette, hogy kész erre, amennyiben Oroszország eláll a hozzánk irányuló olajszállításokra kivetett exportvámtól. Hajlandók vagyunk ugyanakkor tárgyalni az orosz olajból feldolgozott, harmadik országba exportált petrolkémiai termékek vámjának megosztásáról.
– A két ország napokig egymásra mutogatott, Oroszország az európai export megcsapolására hivatkozott, s a Barátság vezeték lezárásáért valójában egyik fél sem akarta vállalni a felelősséget…
– Moszkvában többször elhangzott, hogy az európai szállítások fennakadásáért Belorusszia a bűnös, ezt azonban mi kategorikusan visszautasítjuk. Minden pillanatban készek voltunk a tranzit biztosítására, ha az orosz oldalon újraindítják az aggregátorokat. Többször jeleztük ezt az orosz félnek is, választ azonban nem kaptunk. Egyébként pedig a Transznyefty el is ismerte, hogy ő állította le a szállításokat.
– Azért a tavalyi év utolsó pillanataiban a gázárról megkötött megállapodás után sokakat meglepetésként ért az olajkonfliktus. Mi ennek az előzménye?
– Moszkva még decemberben bejelentette a 180 dolláros exportvámot, mi azonban végig abban reménykedtünk, hogy sikerül valamiféle kompromisszumra jutnunk. Miután azonban egyetlen reális ajánlatot sem kaptunk, január első napjaiban kénytelenek voltunk válaszlépéshez folyamodni. Így vetettük ki a tranzitvámot, ami után kiéleződött a helyzet.
– Értsem úgy, hogy a büdzsé megmentése érdekében kellett lépniük?
– Igen, de nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az egyoldalúan kivetett orosz exportvám sérti az államszövetségben működő vámközösségről, szabad kereskedelemről kötött kétoldalú szerződéseket is.
– A két ország között kiéleződött feszültség azonban korántsem csupán a gázról vagy az olajról szól. Ha a néhány napos konfliktus lényegét egy mondatban kellene összefoglalni, akkor úgy fogalmaznék, hogy Belorusszia az olcsóbb olaj és gáz, valamint a szuverenitás között választhatott. Egyetért ezzel a felvetéssel?
– Részben. Talán nem eléggé ismert Magyarországon, ezért ismételten felhívnám a figyelmet arra, hogy Belorusszia kezdettől fogva két szuverén, független és egyenjogú ország integrációjaként képzeli el a belorusz–orosz államszövetséget. A szuverenitás és a függetlenség számunkra nem alku tárgya. Más kérdés, hogy miközben az egész világ integrálódik, e két egymáshoz nagyon közel álló, kulturális és gazdasági értelemben is szorosan összekapcsolódó baráti nép, a belorusz és az orosz is keresik ennek a civilizált formáját. E szövetség fő célja a munkaerő, az emberek, a tőke és az áruk szabad áramlása. Más kérdés, hogy egy ilyen ambiciózus terv megvalósítása szinte elképzelhetetlen politikai súrlódások nélkül. Úgy tűnik, a mi elképzelésünk nem mindenben egyezik az orosz fél által ideálisnak tartott modellel. Így másként képzeljük el e szövetségi állam alkotmányos alapjait, irányítását, s nézeteltéréseink vannak a közös valuta bevezetési mechanizmussal kapcsolatban. A lényeg, hogy mi mindenben egyenrangú partnerek kívánunk lenni.
– Ami azt illeti, az elmúlt tíz év alatt nem igazán közeledtek az álláspontok, s a két ország közötti jelenlegi válság kapcsán is mind gyakrabban hangzik el, hogy lassan végleg keresztet lehet vetni a Minszk által a vitában is hivatkozási alapnak tekintett államszövetség tervére…
– Én azért nem temetném ezt az integrációt, s biztos vagyok benne, hogy nevezzék államszövetségnek vagy egyszerűen szövetségnek, a két nép között a jövőben is nagyon szoros lesz a kapcsolat. Együtt harcoltuk és szenvedtük végig a második világháborút, s ez máig tartó kapocs. A Gazprom egyes vezetői szerint ez csupán érzelmi közösség, számunkra azonban, higgye el, ez ennél többet jelent. Valóban nem gazdasági tényezőről van szó, hanem egy nép mentalitásáról. Belorusszia a nagy világégésben minden harmadik polgárát elvesztette, s csak 1989-ben értük el a háború előtti szintet. Ez számunkra igazi demográfiai katasztrófa volt! Minszkben húsz-harminc házon kívül csak romok maradtak. Innen kellett újra kezdeni!
– A világ ezt mintha már elfelejtette volna! A nemzetközi sajtó Belorusszia kapcsán szinte kizárólag csak arról ír, hogy diktatórikus az ország berendezkedése, a posztszovjet térségben másfél évtizeden át szinte egyedülállóan szilárd gazdasági-szociális modellről azonban kevés szó esik. Úgy tűnik, Minszknek jó esélye van arra, hogy sikeresen valósítsa meg az államkapitalizmus máshol már működő kínai modelljét…
– Mint nagykövet, visszautasítom, hogy Belorusszia diktatúra lenne, elnökünk, aki általában meglehetősen nyíltan beszél mindenről, elismeri, hogy bizonyos tekintetben autoriter személyiség. E kérdés megítélése nem az én tisztem, tény azonban, hogy Alekszandr Lukasenko valóban határozott vezető. Ne feledjük el ugyanakkor, hogy a felmérések szerint a lakosság nagy többsége támogatja az elnök gazdasági és szociális politikáját. E modell népszerűségéről és működőképességéről árulkodik az is, hogy Belorusszia immár migrációs célország lett, s többen jönnek, elsősorban a posztszovjet térségből, mint ahányan emigrálnak. A GDP növekedése immár kilenc éve töretlenül 8–10 százalékos, és a nemzeti össztermék tekintetében a posztszovjet régióban elsőként értük el az 1990-es szintet. A Szovjetunió összeomlásának évét alapul véve 116–120 százaléknál tartunk, míg Oroszország 80–82, Ukrajna 60–65, Moldova pedig mindössze 30–35 százaléknál. De említhetném a munkanélküliségi rátát is, amely sokak által irigylésre méltóan csupán másfél százalékos.
– Az elmúlt napok egyik központi kérdése volt ugyanakkor, hogy a belorusz modell a kedvezményes orosz energiaárak nélkül összeomlana. Sokan felvetették azt is, hogy miért kötelesek Oroszország más államok jólétét finanszírozni?
– Így van. A már említett Putyin–Lukasenko-beszélgetésen is elhangzott, hogy a tavalyi év utolsó perceiben aláírt gázszerződésen, amelyet egyébként a mi szempontunkból is messze előnytelennek tartunk, Oroszország állítólag évente 3,3 milliárd dollárt veszít. Legyen elég annyi, hogy mint azt a mi szakértőink kiszámolták, a Gazprom, amely most megvehette a Beltranszgaz felét, még a 46,68 dolláros gázár mellett is 20 százalékos hasznot zsebelhetett be a belorusz exporton, az országon át vezető európai szállítási útvonal pedig annak optimális elhelyezkedése és az alacsony tranzitárak miatt az idén 800 millió dollár többletet jelent egy esetleges ukrajnai irányhoz képest.
– A jelenlegi 100 dolláros gázár azonban szakértők egyöntetű véleménye szerint a belorusz költségvetés lehetőségeinek határán mozog, nem beszélve arról, hogy a megállapodás alapján 2011-ig érik el a világpiaci árat. Hogy fogja mindezt szociális feszültségek növekedése nélkül kibírni az ország? Másképp fogalmazva, előbb-utóbb teljesíteni kell Putyin politikai jellegű feltételeit, avagy Belorussziát valóban minden tekintetben függetlenné kell tenni! Járható ez utóbbi út?
– Biztos vagyok benne, hogy Belorusszia elsőként nem fog kilépni az államszövetségből. Úgy véljük, ez az elképzelés egyenrangú alapokon életképes. Így aztán egyelőre valamiféle éles kurzusváltásról sincs szó. A szociális helyzet már a mostani energiaárak mellett nehezebb lesz, ám segíthet ezen a már korábban létrehozott biztonsági alap, de a Beltranszgaz feléért befolyó 2,5 milliárd dollár is komoly bevétel. A kormány mindent meg fog tenni azért, hogy a mostani változásokból az átlagember minél kevesebbet érezzen.
– Belorusszia azonban nem csak Moszkvával került konfliktusba, hiszen a nyugati világ a szankciókkal sújtott elszigetelés még a Lukasenko rendszerével határozottan nem szimpatizáló Lengyelország által is kontraproduktívnak tartott politikáját folytatja vele szemben. Mi erről a véleménye?
– Egyszerű állampolgárként én nem érzek semmiféle elszigeteltséget, hiszen annyian utaznak tőlünk külföldre, közte Nyugatra, s annyian jönnek hozzánk, hogy bezártságról beszélni nevetséges. Aztán az internet világában sem nagyon lehet elszigetelni senkit, a globalizáció pedig gazdasági értelemben nem engedi ezt. Az Európai Unió például az első számú külkereskedelmi partnerünk, többet exportálunk ezekbe az államokba, mint Oroszországba. Egymásra vagyunk utalva, ezért úgy gondolom, hogy az európai politika velünk szemben ma túlságosan rövidlátó.
– S miért ez a bizalmatlanság, a kemény kritika? A demokráciáról vallott elképzelések különbsége, a Nyugaton mindenhatónak hitt angolszász modell felől nézve a belorusz berendezkedés sokak számára idegen volta, geopolitikai játszmák és érdekellentétek, avagy mindez együtt ad magyarázatot?
– A világ sokszínű. Dolgoztam az ENSZ-ben, ahonnan mindennél világosabban látszik, hogy ez a demokráciamodellekkel is így van. Nincsenek sablonok. Nézze meg az amerikai és az indiai berendezkedést. Rajtunk sokszor átszaladt a történelem, háborúk sorát szenvedtük meg, sokszor felvonulási terepként, hadszíntérként, s ez megkeményített bennünket, egyfajta belső erőt, bátorságot ad. Ezt erősítik még elnökünk alkati adottságai, keménysége. Mindebből következik, hogy a mi külpolitikánkat nem Washingtonban vagy Brüsszelben, de még csak nem is Moszkvában alakítják. Ez a függetlenség persze nem mindenkinek tetszik. Amerikát is elismerjük mint szuperhatalmat, ám közben soha nem tévesztjük szem elől, hogy nekünk a saját érdekeinket kell védenünk. Ugyanígy az európai kultúrkör részének tekintjük magunkat, de érdekeink nem mindenben egyeznek az Európai Unióéval. A saját érdekeinket nézve utasítottuk el az átalakítás neoliberális receptjét, a sokkterápiát is. Nem kértünk a nyugati tanácsadókból és a népünknek minden szempontból megfelelőbb, lassabb, fokozatosabb átmenet modelljét választottuk.