Az Angliától való függetlenségéért harcoló skót mozgalmak kibontakozása a XIII. századra tehető, amikor az ország politikai függetlenségét jelképező scone-i követ I. Edward angol uralkodó Skócia elleni hadjárata során Westminsterbe szállította. Ugyan a nem sokkal később William Wallace (A Rettenthetetlen) által vezetett népfelkelés 300 éves függetlenséget biztosított, ám 1603-ban VI. Jakab skót király nagyhatalmi törekvéseitől vezérelve föláldozta Skócia függetlenségét annak érdekében, hogy angol királlyá koronázzák. A perszonálunióval megszűnt a katonai konfliktus, ám ettől kezdve a skót adók már Londont gazdagították. 1707-ben a folyamat lezárásaként ratifikálták az egyesülési törvényt, amely ugyan garantálta a három igen fontos skót intézmény – saját pénz, önálló jogrend, skót egyház – továbbélését, ám feloszlatta a skót parlamentet, és ehelyett a Skóciából delegált képviselők számára 45 helyet biztosított a westminsteri alsó házban. A klánokat lefegyverezték, a férfiaknak megtiltották a szoknya viselését, a hagyományos földtulajdon-viszonyokat pedig eltörölték, aminek következtében az egykori klántagok bérlőkké váltak saját földjeiken. A katolikusokat protestáns hitre térítő misszionáriusok és az angol nyelvtanárok megjelenése is siettette a hagyományos gael kultúra hanyatlását. Több százezer felföldi választotta ekkor az emigrációt, igen jelentős skót diaszpórákat alakítva ki Új-Zélandon, Kanadában és Ausztráliában. Ezek később fontos szerepet játszottak a skót nacionalizmus 1960-as évekbeli újjáéledésében.
A jelenleg leginkább támogatott, az ország függetlenségéért egyedüliként harcoló Skót Nemzeti Párt 1928-ban jött létre baloldali értelmiségiek szervezésében, akik egy része Skócia Ausztráliához hasonló domíniummá alakítását szorgalmazta, másik szárnya pedig a teljes elszakadásért küzdött. Az időzítés azonban rossz volt. A második világháborúban együttesen harcoló (és győző) skótokban és angolokban a történelem során talán ekkor lángolt föl először a közös brit önazonosság tudata. Mindezzel együtt az SNP 1949-ben kétmillió aláírást szerzett önrendelkezési petíciójához, ezzel azonban a munkáspárti Attlee-kormány érdemben nem foglalkozott, mire válaszul négy skót egyetemista (egyikük jelenleg az SNP képviselője) az éjszaka leple alatt visszalopta a scone-i követ a westminsteri apátságból és Glasgow-ban rejtette el azt.
A politikai hibernáció évtizedei után a SNP az 1974-es általános választásokon a skót szavazatok 30 százalékát szerezte meg. Az SNP kampányának középpontjában az akkoriban Skócia partjainál feltárt olajmezők – akkor és azóta is – a központi költségvetést gyarapító bevételének igazságosabb elosztása állt. Ez a kulturális újjászületés időszaka is volt egyben. Kelta zenét játszó zenekarok, az ősi gael nyelven alkotó költők arattak egyre nagyobb sikert, miközben már a skótok 70 százaléka tartotta fontosabbnak skót identitását brit önazonosságánál. Ekkor a kormányzó Munkáspárt – nem kevéssé önös érdekektől vezérelten – népszavazásra bocsátotta a skót önrendelkezést, ahol ugyan az igen győzött, ám azok száma nem érte el a választásra jogosultak számának 40 százalékát, így a referendum eredménytelennek bizonyult. A Thatcher és Major vezette konzervatív kabinet kategorikusan elutasította a skót törekvéseket. A helyzetet kihasználva Tony Blair – győzelme esetén – a skót parlament létrehozását ígérte meg. A válasz nem késlekedett: 1997-ben Skócia egyetlen konzervatív jelöltet sem szavazott meg, Blair átható sikert aratott. Az akadály tehát elhárult, és nem meglepően, az 1999-ben tartott első skót parlamenti választásokon a Munkáspárt szerzett többséget, amely az egyetlen lehetséges módon, vagyis a mérleg nyelvét jelentő liberálisokkal alakított kormányt.
Az Edinburgh-ban ekkor létrejött skót parlament, vagyis a Holyrood, korlátozott hatalma kiterjedt a mezőgazdaság, a halászat, az erdőgazdálkodás, az oktatás, a környezetvédelem, a közszolgáltatások, a művészetek és a turizmus szabályozására. Nem dönthetett azonban adózást, társadalombiztosítást, biztonságpolitikát és külkapcsolatokat érintő kérdésekben. Az 1999-ben kihirdetett devolúciós törvény egy viszonylag nagyobb önállóságú skót, kisebb jogkörű walesi és északír politikai régiót választott le az állami döntéshozásról a fennmaradó angol területet, amely a királyság lakossága 80 százalékának ad otthont, nem határozta meg külön autonóm területként. Ez a paradox helyzet eredményezte, hogy míg a skótok „mindössze” 51 százaléka elszakadáspárti (38 százalék az uniót támogatja), addig az angolok 65 százaléka élne Skóciától függetlenül. Számukra problémát okoz, hogy a skót küldöttek a Westminsterben szavazhatnak kimondottan Angliát érintő ügyekben, az angolok azonban nem kapnak helyet Skócia törvényhozásában.
Szép számban vannak ellenzői
is a tervezetnek. A Munkáspárt, amely a következő általános választásokat biztosan elvesztené skót szavazatai nélkül, példátlan ellenkampányba kezdett. A skót származású Gordon Brown azt hangoztatta, útlevelet kell igényelnie majd ahhoz, hogy angol feleségéhez szólhasson. A feltevés hamis, hiszen mindkét fél az ír példához hasonló, szabadon átjárható határ kialakítására törekszik. Tony Blair drasztikusabb eszközökhöz nyúlt, kijelentve, Skócia a brit titkosszolgálat segítsége nélkül terroristák és öngyilkos merénylők első számú célpontjává válhat. Több, elfogulatlannak nem nevezhető, közgazdász pedig évi hárommilliárd font skót költségvetési hiányt jósol, és mellesleg az a bajor és baszk függetlenségi mozgalmak erőteljes fellángolásától tartó Európai Unió sem lelkesedik az önálló Skócia gondolatáért.
origo.hu
Hatalmas robbanás rázta meg a települést, a helyiek azt hitték, kitört a háború
