Bush kalandja folytatódik

Felszállt a füst, Bush elnök bejelentette új iraki stratégiáját. Voltaképpen semmi világrengetőt nem tudtunk meg. Két valóban új elem szerepelt a beszámolóban: kiderült, hogy húszezer új katonát vezényelnek Irakba, és George Bush először ismerte el nyilvánosan politikája kudarcát. A húszezer katona nyilvánvalóan nem megváltóként érkezik a feldúlt országba. Bár helyszínre vezénylésük tovább fokozza az amerikai haderő túlfeszítettségét, a Pentagonban alighanem majd találnak valamilyen megoldást a bajokra. Az iraki problémahalmaznak azonban nem az amerikai egységek ellátatlansága vagy felkészületlensége az oka. Maga a beavatkozás ténye és módja, valamint a helyi társadalom szétszabdaltsága miatt nem nyerheti meg Washington ezt a háborút. A húszezer katona politikai üzenet a demokrata többségű törvényhozásnak: elismerjük, hogy nélkületek nincs külpolitika elnökségünk hátralévő idejében, tessék, megkapjátok, ami jár nektek, lám, máris stratégiát változtattunk. A Bush körül csoportosuló agytröszt matematikai érvelésén az iraki ellenállók azonban alighanem jót derülnek. A háború jellege, a gerillák elleni hadviselés reménytelensége miatt borítékolhatók a további amerikai áldozatok. A kaotikus és öntörvényű polgárháború erőviszonyain érdemben már az sem változtatna, ha a bagdadi főutcát csillagos-sávos lobogóval vonnák be, és vigyázó tekintettel ötméterenként őrködnének George Bush büszke fiai.
A hirtelen támadt elnöki őszinteség fogósabb kérdés. Még akkor is figyelemre méltó fejleményről van szó, ha George Bush baráti körén kívül az egész világ kezdettől fogva tudta, hogy a beavatkozás politikai szempontjai elhibázottak. Biztos, ami biztos, az elnök azért most is megállt félúton: ő mindenért vállalja a felelősséget, de a katonák bátran harcoltak, szükséges a kiigazítás és így tovább. A háromezer elesett amerikai katonáról és a félmilliónál is több lemészárolt iraki civilről ezúttal sem esett sok szó. Ami pedig az új stratégia őszinteségét illeti, legyen elég annyi, hogy a nagy bűnbánat közepette az amerikaiak még bombáztak egy sort a távoli Szomáliában. Le akarnak zárni egy konfliktust, és gőzerővel belevetik magukat egy másikba. Republikánus szenátor legyek, ha értem.
Egyre inkább kísért Vietnam emléke. Ahogyan a vélt vagy valós fenyegetettségre habozás nélkül választ adtak, nagy dérrel-dúrral megindultak szárazföldön és levegőben, majd mindenestül belesüllyedtek ott a dzsungelbe, itt a homokba. A felszabadítási ideológia akkor és ma is készen állt, csakhogy a tagadhatatlan erőfölény ellenére mégis fiaskó a történet vége. Mert a végén Irakból is haza kell majd menni. A jelek szerint Bush tudatáig most jutott el, hogy Colin Powell csak egyszer tisztelgett a kamerák kereszttüzében Irakból hazatérvén. Évszázados tapasztalatai alapján a csendestárs brit kormány már leszűrte a tanulságot, és haladéktalanul szedelőzködik. Bush elnök pedig most küld csapaterősítést – ebben annyi logika van, mintha kivégzése előtt Szaddám Huszeinnek informális úton a tudomására hozzák, hogy maradhat Irak elnöke, ha rendesen viselkedik, és elismeri a demokrácia szent vívmányait.
Expedíciós kalandok és gyakori képzavar. Alighanem ennyi jut eszünkbe Bush elnökről, ha évtizedek múltán felidézzük emlékét. És az is valószínű, hogy a nemzetközi terrorizmus fogalmát mondjuk 2046-ban is pontosan annyira értjük majd, mint napjainkban – semennyire. Az új stratégiát elnézve viszont azt is elmondhatjuk, hogy ez már 2007-ben sem sokat számított.