Magyar Nemzet: Másodízben szerepelnek az idén a szemle versenyprogramjában ismeretterjesztő filmek, szám szerint kilenc alkotás, méghozzá önálló kategóriában. Örüljünk neki, vagy mosolyogjunk rajta? Hősies vállalkozás, sóvárgás a visszahozhatatlan múlt után, vagy pótcselekvés a szegény és egyre szegényebb Magyarországon kis pénzből, korszerűtlen technikával, a külföldi kollégákhoz képest hátrányos helyzetben ismeretterjesztő filmeket gyártani?
Dér András: Nem lehet összehasonlítani a társadalmi problémákkal foglalkozó dokumentumfilmeket és a különböző tudományágak fontos területeit megjelenítő műveket. Két különböző műfaj a nem fikciós kategórián belül a dokumentumfilm és a tudományos-ismeretterjesztő film. Volt idő, amikor a szemlén együtt szerepelt a kettő, s mint hajdani előzsűritag, pontosan emlékszem rá, milyen gondot okozott az ismeretterjesztés méltatlanul háttérbe szorított, szakmailag kellőképpen el nem ismert területét megfelelőképpen díjazni a dokumentumfilmes mezőnyben. A józan szakmai belátás következménye, hogy a tudományos ismeretterjesztés műfaja legalább évente egyszer, a magyar filmszemlén olyan fórumot kap, amilyet megérdemel. A rendszerváltozás után nagyon nehéz helyzetbe került ez a műfaj, megjelentek minálunk is a tematikus ismeretterjesztő televíziók, közszolgálati televízióink mellett működni kezdtek a kereskedelmi adók, óriási verseny kezdődött a nézőért. Elvileg egyre jelentősebb az igény a népszerű tudományos-ismeretterjesztő filmekre a közszolgálati televíziókban. Valamilyen okból azonban még sincs jelen kellő súllyal a hazai ismeretterjesztés a közszolgálati fórumokon. Jól felfogott kulturális érdekünk tehát, hogy ha szükségünk van rá, s ráadásul a filmkereskedelem azt tanúsítja, a tudományos-ismeretterjesztő film mindenütt piacképes, az ismeretterjesztő adók ezért vannak tele izgalmas és felfújt, áltudományos, szenzációhajhász munkákkal, próbáljunk meg mi is a hazai piaci igényeknek megfelelő ismeretterjesztő műsorokat készíteni.
Duló Károly: A szemlén való megjelenés nem tartja életben az ismeretterjesztő filmet és bennünket sem, akik e műfajban tevékenykedünk. Az ismeretterjesztés egyébként sem műfaji kérdés, Korompai Márton például számomra igen emlékezetes játékfilmet rendezett a giccsről, Bodrossy Félixnek pedig csodálatos animációs filmjei voltak a navigáció históriájáról, az egyiptomi és a görög hitvilágról… Minden műfajban lehet erre vállalkozni. Kellene vállalkozni… A nézőkkel beszélgetve általában az derül ki, hogy az emberek egyáltalán nem bánják, sőt szeretik, ha támaszt kapnak az ismeretterjesztő filmektől, ha kipróbált és ellenőrzött információkat kínálnak nekik. Kapaszkodót az élethez. Valamit, amit tisztelni lehet, amihez tartani tudják magukat. Ez a fontos számukra, s nem az, hogy most éppen hol tart – mondjuk – az elektrodinamika. Hogy még vannak olyan jelenségek, amelyek nem lesznek áldozatai annak a nap huszonnégy órájában szorgalmasan dolgozó lejárató gépezetnek, amelynek sajnos az audiovizuális nagyipar a hajtómotorja. Már csak emiatt is nagyon nagy baj volna, ha hagynánk elsorvadni a tudományos-ismeretterjesztő filmet hazánkban. Mióta ez a műfaj létezik Magyarországon, márpedig ugyancsak régóta jelen van minálunk – a világ első pedagógiai filmgyára itt szerveződött szinte karnyújtásnyira tőlünk –, rangot és dicsőséget szerzett az országnak. Az ötvenes, hatvanas években nemzetközileg jegyzett alkotói voltak a magyar ismeretterjesztő filmnek. A szemle nyitónapján életműdíjjal jutalmazott Czigány Tamás Máté-passiója például az egész világon szenzációnak számított. Óriási hiba volt, hogy a Népszerű Tudományos és Ismeretterjesztő Filmstúdiót, a Mafilm II. telepét, ahol a legtöbb ismeretterjesztő film készült, csődhelyzetére hivatkozva fölszámolták. Sőt fölszántották, méghozzá úgy, hogy a raktáron levő filmek jelentős részét veszni hagyták. Nemzetközi autóbusz-állomást építettek a helyére, a raktárként használt légoltalmi pincék fölé emelt betontömbök alatt ma is ott rejtőzik az a celluloidkincs, amely egykor a magyar filmesek jó hírét vitte a nagyvilágba. Ezt az intézményt vissza kellene állítani, stúdiót kellene biztosítani a népszerű tudományos és ismeretterjesztő filmek gyártása számára. A mindenkori oktatási miniszternek pedig vagy a képviselőjének, mint egykoron, minden évben tárgyalnia kellene a filmek gazdáival, és közösen összeállítani egy listát az oktatásban is felhasználható filmekről. Ha létrejönne a műhely, ahol az ismeretterjesztő filmeké, az ifjúság ismeretanyagába beépülő hazai ismeretterjesztő filmeké a „főszerep”, talán egyszer eljutnánk odáig, hogy nem búvópatakként emlegetné sem a szakma, sem a közönség a tudományos-ismeretterjesztő filmet.
Magyar Nemzet: Ma is készül az iskolai oktatás számára ajánlólista a hazai ismeretterjesztő és oktatófilmekről, csakhogy a pedagógusok nem sokra mennek vele. A csupán címeket felsoroló, tartalmi ismertetésre nem vállalkozó lajstrom alapján a tanárok nem tudják eldönteni, melyiket alkalmazzák oktatási segédanyag gyanánt. Az ismeretterjesztő film műfajával kapcsolatban tehát nem az az első számú kérdés szerintem, hogy búvópataknak vagy kapaszkodónak nevezzük-e, hanem, hogy nem kell-e eltűntnek nyilvánítani.
Duló Károly: Viszonyítás kérdése, hogy hányan tudnak vagy nem tudnak a munkáinkról. Ha közszolgálati televízióink – többnyire rossz adásidőben – műsorukra tűzik az újabban készült filmeket, a legrosszabb esetben is több százezren nézik őket, és ezzel már lehet mit kezdeni… Persze hogy az volna az ideális, ha ismét megszerveződhetne a kisközösségi mozizás. A közelmúltban beszélgettem a svéd film- és televíziós szakma egyik képviselőjével, aki elmesélte, hogy ők is átélték azt a folyamatot, amely minálunk mostanában zajlik, náluk is megették a multiplexek a kis mozikat. De ma már újra működtetik őket, méghozzá olyan kivetítőrendszerrel, amely nem igényel kópiát, hanem műholdról, kiváló minőségben „tálalják” a népszerű filmeket ötven–száz főnyi kis közösségeknek, amelyek számára nemcsak a mozi megtekintése jelent élményt, hanem a kor- és sorstársakkal való találkozás is.
Kútvölgyi Katalin: Nem gondolnám, hogy ma, holnap vagy holnapután idehaza vagy bárhol a nagyvilágban ötven–száz fős tömegek tolonganának a mozikban, hogy ismeretterjesztő filmeket nézhessenek. Számomra az is kérdéses, hogy a filmszemlén hányan lesznek kíváncsiak a versenyfilmjeinkre…
Dér András: Maguktól kevesen fognak bemenni, de ez nyilvánvaló. A játékfilm a divatos műfaj manapság, sokan kíváncsiak rá. A kisjátékfilmek már jóval kevesebb nézőt vonzanak, a tudományos-ismeretterjesztő filmek pedig még annál is kevesebbet. Kulturális misszió, hosszú távú népművelői feladat – a Nemzeti Audiovizuális Archívum gyűjteménye a közintézmények számára ingyen hozzáférhető anyagaival nagy segítséget jelent e tekintetben –, hogy az érdeklődés fókuszába kerüljön a mozgókép által közvetített tudományos ismeret.
Vékás Péter: Vagy pedig vissza kellene állítani a mozikban azt a jól bevált gyakorlatot, hogy a nagyfilm előtt – és a filmhíradó után – rövidfilmeket vetítsenek. Dokumentumfilmet, ismeretterjesztő filmet, animációs filmet…
Magyar Nemzet: Ez a kétségtelenül leleményes megoldás azonban csak a pár perces filmecskéket népszerűsítené…
Szádvári Lídia: Szerintem manapság, amikor egyik napról a másikra évülnek el örök érvényűnek tartott tételek és igazságok, vétek hosszú filmekkel terhelni az embereket. És nem szabad „túlbeszélni” sem választott témáinkat, legjobb a képre bízni a mondanivalót, még az ismeretterjesztő filmek esetében is. Gyakran tűnődöm azon, hogy modern világunkban mi az a biztos többlet, amit a film adhat az embereknek. A tudományos igazságokat megcáfolják, a divatos stílusok a film világában évülnek el a leghamarabb… Az emberi dolgok azonban időtállók, szerintem tehát maga az ember az az értéktöbblet, amellyel a film – a tudományos-ismeretterjesztő is – megajándékozhatja nézőjét. Az átgondoltan megkomponált látvány középpontjába helyezett ember.
Magyar Nemzet: Karinthy Frigyes meg a kor- és pályatársai humán műveltségű íróember létükre úgyszólván mindent tudtak koruk természettudományos felfedezéseiről, beszéltek róluk, tűnődtek fölöttük. De a korabeli rangos magyar műszaki értelmiség is otthonosan mozgott a humán tudományok és a kortárs művészetek területén. Mára azonban, úgy tűnik, mély és áthidalhatatlan szakadék tátong a humaniórák és a reáliák képviselői között.
Duló Károly: Nem hiszem, hogy a tudományos-ismeretterjesztő film feladata volna eltüntetni a humán és a reál tudományok képviselői és hívei közti szakadékot. Már csak azért is reménytelen ez a vállalkozás, mert a korszerű tudományágak képi megjelenítése iszonyúan sok pénzbe kerül. Tízpercnyi természettudományos film annyi pénzt igényel, amennyit magyar filmes a föld alól sem tud előteremteni. A mai magyar filmes a túlélésre játszik, túlélési stratégiáinak pedig az is a következménye, hogy beszűkül a gondolkodási kerete. Nem arra gondolunk, hogy mi az a téma, amelynek a filmes feldolgozása múlhatatlanul fontos volna, hanem arra, hogy a rendelkezésünkre álló pénzügyi keretből mit lehet megvalósítani. Annak idején a Rekviem című nyolcperces film kedvéért, amely az esztergomi kincstárban levő Suki Benedek-féle XV. századi kelyhet, az erdélyi ötvösművészet remekét mutatta be, olyan makroműtermet építettek fel, amelyet azután vagy harminc éven át használt a szakma. Ha ma egy korszerű elektronmikroszkópos, százötven–kétszázezerszeres nagyítást adó felvételsorozatot szeretnénk készíteni, vagy a világ legdrágább eszközét kéne megvásárolni, vagy lehetőséget kellene kapni arra, hogy a rendelkezésünkre álló eszközöket a felvételi körülményekhez igazítsuk. Vadász János cannes-i nagydíjas filmje, a Nyitány úgy készült, hogy a kor legkorszerűbb technikáját próbálták megteremteni a kedvéért Magyarországon. Ma viszont technikai fejlesztésre egyáltalán nincsen lehetőségünk.
Vékás Péter: A tudományos-ismeretterjesztő filmek készítésének mai helyzete azon is jól lemérhető, hogy régebben szinte vadásztak a külföldi fesztiválokra meghívható magyar alkotásokra. Most ebben a műfajban külföldön senki és semmi nem képviseli hazánkat, és ennek kétségbeejtő technikai elmaradottságunk az oka. Nem tudjuk olyan színvonalon kiállítani a munkáinkat, hogy piacképesek legyenek. A Spektrum televízióban vagy más külföldi érdekeltségű ismeretterjesztő tévéadókon látható filmek költségvetése ötszázezer euró (körülbelül százhuszonötmillió forint) körül mozog, nekünk viszont az egész éves költségvetésünk is kevesebb ennél.
Magyar Nemzet: Aki szűk anyagi keretek közt dolgozik, ezerszer is meggondolja, hogy milyen témákat részesít előnyben. A 38. magyar filmszemlére beküldött filmek közt válogató szakemberek nem mulasztották el szóvá tenni, hogy a tudományos-ismeretterjesztő kategóriában versenyző filmek többsége a múltat kutatja, mentségükre pedig azt hozták fel, hogy „elátkozott kultúrában élünk, azt gondoljuk, hogy a múlt folyamatos felidézésével jutunk előbbre…”
Duló Károly: A világ legtermészetesebb dolga, hogy vannak olyan témák és feladatok, amelyeket rajtunk kívül a kutya sem fog feldolgozni, vagy ha mégis, legfeljebb olyan alapon, ahogyan az ideérkező turista rácsodálkozik magyar értékeinkre. Az ismeretterjesztés területén dolgozó szakemberek folyamatosan számolnak ezzel, és kötelességüknek tartják, hogy a magyar vonatkozású szellemi teljesítményekről, eredményekről lehetőleg időben tudósítsák az embereket, határon innen és túl.
Magyar Nemzet: Nem jutnak messzire tiszteletre méltó alkotói kötelességtudatukkal, ha nincsen pénz vagy forgalmazó a hungaricumnak is minősíthető hazai tudományos sikerek mozgóképes népszerűsítésére. Mint utólag értesültem róla, a 2005-ös esztendőt a fizika évének kiáltották ki, s ebből az alkalomból egy nemzetközi elismertségnek örvendő szegedi kutatócsoportról két ismeretterjesztő filmet is megrendeltek (állítólag finanszíroztak is) az illetékesek. Vajon elkészültek? Ha igen, ki látta őket? Ki emlékszik rájuk, ki gyarapodott tudásban és nemzeti büszkeségben általuk?
Duló Károly: A fizika éve kapcsán több, nagyrészt hamvába holt akció is elkezdődött; először a Magyar Televízióval, majd pedig a Duna Televízióval tervezett keretmegállapodásokat kötni a Magyar Tudományos Akadémia. Végül aztán mind a kettő zátonyra futott. De ez a negatív példa s más sem tud eltántorítani bennünket attól a meggyőződésünktől, hogy legfontosabb ismeretterjesztő teendőink érdekében természetes szövetségeseinkhez, a tudományos területek képviselőihez kell fordulnunk. Közben persze be kell látnunk, hogy az egész hazai tudományos intézményrendszer is nagy bajban van. És nem is csak gazdaságilag; olyan nagy átalakulás közepette élnek és dolgoznak, amely egyszer talán hozhat majd eredményeket is, de nem feltétlenül a legjobbakat. Az Akadémia a tudományos ismeretterjesztés jelentős eredményének tartja, hogy évek óta jelen van a médiában a Mindentudás Egyeteme. Fölmerült egy olyan sorozat terve is, amilyet a kilencvenes években láthattunk a Magyar Televízióban a hazánkban és a Kárpát-medencében honos növény- és állatvilágról az esti híradó előtt. Csillogtassuk meg a hazai tudományos világ viszonylag könnyen megközelíthető és megérthető értékeit is, gondoltuk mi idelent, és gondolták többen is odafönt. Aztán semmi sem lett belőle.
Dér András: Átfogó struktúra- és paradigmaváltásra volna szükség, akár a médiatörvény újrafogalmazása árán. Úgy tűnik, ma már nem csak az alkotók vannak tisztában vele, hogy fontos művek és műfajok tűnnek el teljesen abban a rettenetes felhozatalban, amelyben a bulváré és a másodrangú játékfilmeké, szappanoperáké a fő szerep, amelyben közszolgálatinak titulált talmi show-műsorok dominálnak. A nyereségből azonban, amelyet ez a másodosztályúság biztosít bizonyos cégeknek, még véletlenül sem forgatnak vissza valamennyit a filmszakmába. A kereskedelmi televíziók cinikus módon a szemünkbe hazudva neveznek műsorokat közszolgálatinak, ismeretterjesztőnek, amelyek persze nem azok.
Magyar Nemzet: És mindezt az Országos Rádió- és Televíziótestület ölbe tett kézzel nézi. Vagy ha szankcionál, olyan nevetséges büntetést szab ki, amelyet a mellényzsebükből fizetnek ki a gyengéden megfenyített cégek.
Dér András: A nemzeti kultúrát védő, igazságosabb elosztási rendszerre lenne szükség, amely esélyt adna az értékmentő és -teremtő művek világra jöttének is.
Magyar Nemzet: A szemlére beküldött versenyfilmek közt válogató grémium szerint a hazai ismeretterjesztő filmek sorsa nem csupán pénz kérdése.
Dér András: Ha a hazánkban is látható ismeretterjesztő adók műsorát figyeljük, rádöbbenünk, hogy a csomagolás milyen fontos e műfaj termékeinél is. Jelenleg általában úgy festenek a mi ismeretterjesztő filmjeink, mint a szocializmus éveiben a magyar áruk a nyugati portékák mellett. Meg kell tanulnunk csomagolni is. De ne csak temessünk, dicsérjünk is: nagyon sok szép ismeretterjesztő film készül ma is Magyarországon, kitűnő operatőreinknek és szerkesztőinknek, rendezőinknek köszönhetően, van tehát mire büszkének lennünk.
Magyar Nemzet: Messziről úgy látni, hogy az ismeretterjesztő téma az utcán hever, azé, aki lehajol érte. Ipar-, építészet- és fotótörténeti munkák esetében, gondolom, nem kellett tartaniuk az illető területet felügyelő szakember ellenállásától sem, hogy munkához lássanak. De mi történik akkor, ha a szeretett téma gazdája idegenkedik a mozgóképes ismeretterjesztéstől?
Duló Károly: Annak, aki igazán otthon van a tudományában, nem okoz gondot megosztania a tudását másokkal. Van viszont egy vastag fal a tudós és a médiaszakember között, amelyet a bulvárosodástól való félelem emel közénk. Nehéz meggyőzni azt, aki egyszer már pórul járt, hogy nem szenzációhajhász szélhámosok vagyunk, nem akarjuk kiforgatni a szavait, gúnyt űzni kutatási eredményeiből… Egyre többször tapasztalom, hogy nagyra becsült tudósaink még vizsgáztatnak is, mielőtt a közelükbe engednének. Meg szeretnének győződni róla, hogy valóban komoly ismeretterjesztő szándékkal szeretnénk-e filmet forgatni a munkájukról. Ám ha rájönnek, hogy nem „használni” akarjuk őket, hanem szolgálni s népszerűsíteni a tudományukat, megtörik az ellenállás, és a legelfoglaltabb kutatók is időt, fáradságot nem sajnálva, készségesen segítenek.
Vékás Péter: A tudomány mára annyira differenciálódott, és olyan bonyolult problémákkal foglalkozik, hogy maguk a tudósok is csupán a saját részterületükön érzik biztonságban magukat. Nekünk, filmeseknek viszont az egészet kellene átlátnunk pontosan, világosan. Évek óta szeretnék összehozni egy filmet a fényről, ugyanis én azzal dolgozom. De amikor elkezdtem elemezni a fényt, mikor anyag, mikor hullám, olyan filozófiai kérdésekbe ütköztem, mintha arról kéne filmet rendeznem, hogy hol lakik az Úristen. Ilyen nagy témát pedig a rendelkezésünkre álló szűkös anyagi háttérrel, gyors tempóban kifejteni nem lehet. Gyakorlatilag saját magamat cenzúrázom az ötlettől a forgatókönyvírásig és az egész forgatás alatt.
Magyar Nemzet: A népszerű tudományos-ismeretterjesztő filmek elkészítésére kiírt pályázatok általában megjelölik azt az általános célt is, amelynek megvalósulása érdekében támogatják az adott munka világra jöttét. Van, amikor azt kívánják, hogy az elkészült mű tudatosítsa azokat az egyértelmű változásokat, amelyek földünkön tapasztalhatók. Van, amikor a tudományos világképen alapuló kritikus gondolkodás népszerűsítése reményében finanszíroznak bizonyos produkciókat „a társadalomban egyre inkább terjedő irracionalizmus helyett”. Nem volna egyszerűbb azt mondani: a tudományos-ismeretterjesztő film legfőbb feladata, hogy nézőjének segítsen eligazodni a világban?
Dér András: Minden művészetnek ez az alapvető feladata. A művészet szolgálat, ezen belül az ismeretterjesztő film műfaja is az. Közvetítő feladatot látunk el, ehhez értünk, ezt vállaltunk, nem tudunk, de nem is akarunk elfutni előle.
Kútvölgyi Katalin: Sajnos én nem tudok ilyen magasröptűen fogalmazni, számomra az a fontos, hogy a néző is felfedezze azokat a szépségeket, értékeket, amelyeknek az érdekében a filmet forgatom, amelyekben a munka során én is gyönyörködöm.
Duló Károly: Mi, akik az ismeretterjesztő film műfajának köteleztük el magunkat, általában azt gondoljuk, hogy munkáink nem csupán a választott témát dolgozzák fel, filmjeink a mi életünkről, útkereséseinkről, döntéseinkről is szólnak. Általános értékvesztésről morfondíroztam beszélgetésünk elején, ebbe a jelenségbe sajnos az is beletartozik, hogy az emberek értéktelen dolgokban keresnek és találnak pótlékokat. Akik tudománnyal foglalkoznak, napi praxisként ellenőrzik adataikat, ezt a kritikus szemléletet kéne elsajátítanunk nekünk, hétköznapi embereknek is, többek között az ismeretterjesztő filmek segítségével. Középiskolai fizikatanáromtól hallottam azt az igen szemléletes példabeszédet, hogy miért szorul rá a modern ember a fogódzókra. Egy középkori város minden lakója a lánc egyik szemének érezhette magát. A modern társadalom viszont úgy szerveződik, mint a drótkötél. Ha elpattan két-három szál, kit érdekel, a konstrukciót úgyis megtartja a többi. Aki szál a drótkötélben, sokkal kevésbé érezheti fontosnak az ő egyedi rendeltetését, mint aki lényeges elem, láncszem az egészben. A „drótszál”, ha szakadós, könnyen keres és talál magának különböző pótlékokat. Nekünk az a feladatunk, hogy a „pótlékok” ellenszeréül a valóság kipróbált, biztos, példaértékű sarkköveit mutassuk fel, s ehhez a tudományok világánál alkalmasabb terepet keresve sem lehetne találni. A tudományos kutatásnak ugyanis még a tévedései is példaértékűek, ezen a területen a kudarc kényszeríti rá a kutatót téziseinek kritikájára, újragondolására.
Magyar Nemzet: Kíváncsi vagyok rá, hogy abból a felpörgetett, zajos, a show irányába elvitt ismeretterjesztésből, amelyet a tematikus ismeretterjesztő televíziók népszerűsítenek idehaza is, miként lesz kipróbált, biztos és példaértékű szegletkő a tétova halandók számára? Az amúgy is nincstelen magyar ismeretterjesztés, fittyet hányva a divatra, megpróbál egyszerű, tempós, show-mentes produkciókat összehozni?
Kútvölgyi Katalin: Reménytelen vállalkozás, ha idehaza is azt várják el tőlünk, hogy szórakoztassunk, rohanjunk, villogjunk akkor is, ha ismeretterjesztő filmet forgatunk.
Duló Károly: Amikor még megvolt az ismeretterjesztő filmesek nemzetközi szövetsége, gyakran összejöttünk a külföldi kollégákkal. Fantasztikus élmény volt egymás mellett látni a legkorszerűbb technikával készült japán filmet a ragadozó növényekről és Kollányi Ágostonnak tizenöt évvel korábban, úgynevezett „gyalogos technikával” forgatott filmjét – szintén a ragadozó növényekről. Örömmel lehetett nyugtázni, hogy Kollányi Ágoston filmje sokkal időtállóbb, mint a csúcstechnikás japán film, mert volt benne spiritusz. A gondolat jobban konzerválta a filmet, mint az egyébként nagyon irigyelt modern technológia. Mi, magyarok ahhoz szoktunk, ha egy filmet elkezdünk, sok időt szánunk rá, hozzáolvasunk, költünk rá szellemileg. Ez is érték, egyszer talán majd méltányolja valaki.
Vékás Péter: Ugyanakkor nem engedhetjük meg magunknak, hogy szerény lehetőségeink szerint ne kövessük, ne használjuk az új megjelenítési eszközöket, a nálunk boldogabb országokban honos filmforgatási stílusokat, különben sosem leszünk piacképesek, végképp lemaradunk, nem kellünk senkinek.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
