Célkeresztben

Magyarországon még nem készült olyan film, amely kellő igényességgel és terjedelemben mutatta volna be a Himalája lábainál számkivetettségben élő tibeti közösséget. Izing Róbert és Janzsó Viktor Tibet, a száműzött ország című filmje elsősorban róluk szól.

A kezünk szinte megfagyott a hidegben. Az volt a legrosszabb, hogy nyolc napig alig volt mit ennem. Néha még egy csésze meleg tea sem jutott, csak hideg víz. Iszonyú volt – mondja egy kisfiú Izing Róbert és Janzsó Viktor alkotásában, amelyet a 38. magyar filmszemlén vetítenek majd az információs blokkban.
Az út Tibetből a nepáli határig harminc–harmincöt napig tart gyakran ötezer méteres magasságban. De a tibetiek nem a magasságtól és a ritka levegőtől szenvednek, hanem a hidegtől és az éhségtől. Aludni még csak-csak tudnak – az európai ember számára elképzelhetetlen módon –, de harmincöt napi élelmet és ivóvizet lehetetlenség magukkal vinniük. Egy alkalommal egy csoporttól leszakadt három gyermek, akiknek óriási szerencséjük volt, mert a következő csoport megtalálta őket. De legtöbbször elvesznek. És ha nem szakadnak le, ha az utat kibírják, a kínai határőrök vadásszák le őket. Milyen nagy dicsőség lehet távcsöves puskával védtelen, elcsigázott emberekre lőni, akiknek hetven százaléka gyermek! Bizonnyal elégedetten néz a tükörbe reggelente az a határőr is, aki például szeptember 30-án az egyik csoport élén haladó emberre célzott és talált. Márpedig a csoport vezető nélkül – halálra ítéltetett. E „hazafias tett” híre akkor bejárta a világsajtót, mivel a gyilkosságot román hegymászók filmre vették. A dalai lámát is megkérdezték az akcióról, mire ő rezignáltan annyit mondott: „Nagyon szomorú, de naponta megtörténik.” És ha a Nangpa-hágón át jut is az ember, a nepáli határon még mindig nem lélegezhet föl, mert viszszatoloncolhatják. Igaz, ritkán teszik. A menekülők legtöbbször eljutnak Katmanduba, Nepál fővárosába, onnan busszal elviszik őket Indiába, a dharmszalai menekülttáborba, ahol a 14. dalai láma is él.
Mára százharmincezer tibeti menekült szóródott szét a világban, Dharmszalában nyolcezer, Indiában összesen nyolcvanezer él. Amikor 1959-ben a dalai láma megérkezett Indiába, az indiai kormány szinte kérés nélkül telepeket bocsátott a rendelkezésére. Ötvenezren nekivágtak a nagyvilágnak, Budapesten heten élnek. A dalai láma a mai napig szívügyének tekinti a találkozást a menekültekkel, ilyen alkalmakra sok zarándok is elmegy. Ők a találkozás után visszatérnek ugyanazon az úton, hogy elmondják az igazságot: a dalai láma él. A kínai hatóságok kérdésessé tették ezt a kétségbevonhatatlan igazságot a Kínában élő tibetiek számára. Papíron egyenlőség van Kínában, autonómia a tibetieknek és az ötvenhat nemzeti kisebbségnek. De a tibetieknek jóval magasabb tandíjat kell fizetniük, és ezenkívül is rengeteg diszkrimináció éri őket a saját hazájukban. Tibetben főbenjáró bűn, ha valaki képet hord magánál a dalai lámáról, vagy könyvet olvas a tanításairól. A fent említett dokumentumfilmben megszólal egy fiatal nő is, aki évekig börtönben ült függetlenséget követelő plakátok ragasztása miatt.
Ráadásul megjelent Tibetben is az AIDS. Vidékről egyre több fiatal lány érkezik Lhászába a jobb élet reményében, akik az ott állomásozó katonák „közreműködésével” prostituáltak lesznek. Ezek a fiatalok nagyrészt írástudatlanok, nem tudnak kínaiul, fogalmuk sincs, hogyan kell védekezni. Számomra az a legmegrendítőbb jelenet a filmben, amelyben öt-hat éves kislányok beszélnek menekülésükről és mostani életükről. Gyakorló anyaként nem értem azt a fajta elszánást, amely arra kényszeríti szüleiket, hogy elengedjék őket. „A tibetiekben nagyon erős a remény. Ez élteti őket – mondja erre Izing Róbert. – A remény, hogy Tibet újra szabad ország lesz egyszer.”
Ebben bízik a dalai láma is, aki Dharmszalában, a Himalája lábainál fekvő kicsiny indiai városban igazi demokrácián alapuló államot épített ki, amely parányi állam kormányát azonban a kínaiaknak természetesen eszükbe sem jut tudomásul venni. Kína saját valóságot teremtett a megszállás alatt élő tibetiek számára, amelyet kívülről három illegálisan sugárzott rádióadó igyekszik árnyalni. Sajnos egyre kevesebb sikerrel, hiszen a kínaiak egyre több zavaró állomást működtetnek a határ mentén. A Tibetben élőknek fogalmuk sincs arról, milyen szimpátia övezi a kultúrájukat világszerte, hogy a dalai láma mennyire kedvelt és megbecsült személyiség szinte mindenütt. A Kínában élő tibeti nép a dalai lámát tekinti vezetőjének még akkor is, ha erről hallgatnia kell. A tibeti zászlót és a dalai láma fényképét betiltották Kínában.
Állítólag az internet és az e-mailek után az sms-eket is szűrni fogják a kínaiak. A BBC szerint a kínai webforgalmat egy 50 ezer alkalmazottal dolgozó intézmény figyeli. A kormány számos oldalt blokkol, olyanokat, amelyeknek közük van az emberi jogokhoz, a Falunkung szektához vagy Tibethez. Az informatikusok ezt a rendszert világszerte viccesen „a nagy kínai tűzfalnak” nevezik. A másfél milliárd lakosú Kínát azonban ez sem zavarja. Nem számít más, csak az eszme. A kulturális forradalom tíz éve (1966–1976) alatt elpusztult hatezer tibeti kolostor és templom sem számított, és az a hetvenmillió ember sem volt sok, aki szintén akkor halt meg Kínában, igaz, ebből „csak” egymillió volt tibeti. Összehasonlításképpen: a második világháború ötvenötmillió emberéletet követelt. A pancsen láma 1995-ös elrablása szintén a kínai kommunizmus része volt. A pancsen láma a második legfontosabb tisztség a tibeti buddhizmusban, ő az, aki fölismeri a dalai láma reinkarnációját és viszont. Az emberrablás azután történt, hogy a dalai láma bejelentette, felismerte az előző, 10. pancsen láma reinkarnációját. Az akkor hatéves fiú, Gedun Csökji Nyima ma, ha még él, tizenhét éves. A kínai kormány néhány hónappal később kijelölt egy kínai pancsen lámát, aki nyilván az igazi dalai láma halála után kijelöli a kínai dalai lámát. A Kínában élő tibetiek nem fogják tudni, hogy az nem az igazi dalai láma.
Ma a harmadik-negyedik legerősebb gazdasági hatalom Kína, de szakértők szerint harminc év múlva az első lesz. Erőssé teszi a nyugati civilizáció hajtóereje, a vágy a növekedésre, a több haszonra, no meg az is, hogy egyre több cég települ Kínába, mert olcsó a munkaerő.
A dalai láma is megszólal a filmben, tíz hónapi kitartó szervezés után sikerült lencsevégre kapni Prágában – egy fél órára.
– Hihetetlen volt az egész, hogy végre ott ül velünk szemben. Egészen különleges kisugárzású lény, hihetetlenül közvetlen, sokat viccelődött a stábbal – mondja Róbert, a film egyik rendezője, aki épp egy éve járt először Indiában. Akkor határozta el, visszatér, de már kamerával. A forgatócsoport tagjai saját spórolt pénzükből vágtak bele a forgatásba. És hogy miért pont tibeti menekültekről forgattak filmet?
– Tibet példa számomra, akárcsak a menekültjei – folytatja Izing Róbert –, a hit és az erőszakmentesség példái. Azzal, hogy Kína elvette Tibettől a dalai lámát, gyakorlatilag a világnak adta. Ő is beszél Tibetről, mint ahogy a Kínában jövőre megrendezendő olimpia is fog. Arról, hogy a tibetiek mint igaz buddhisták tisztelik az életet. Számukra a fegyveres harc nem lehetőség, az ő fegyvereik a tánc, az ének, a művészetük, a hitük. A béke iránti vágyuk vagy például a focicsapatuk, amely Tibetet képviseli. Az országot, amely jelenleg csak a szívekben létezik.