Demokraták reflektorfényben

Most, hogy Bush elnök immár hivatalosan is kiterítette lapjait az „új iraki stratégiával” kapcsolatban, kiderülhet, hogy mit ér az ezt ellenző demokrata párt novemberben szerzett törvényhozási többsége a gyakorlatban. Nancy Pelosi képviselőházi és Harry Reid szenátusi elnökök vehemens nyilatkozatokkal támadták a kormányzatot amióta az amerikai választók – javarészben az iraki kudarc miatti felháborodottságukban – a demokratákat nagyobb számban juttatták a törvényhozásba, mint republikánus ellenfeleiket. Így tettek a vezető demokrata politikusok is, akik közül többen a 2008-as elnökválasztás jelöltjei lehetnek. A sztárolt Illinois-i szenátor, Barack Obama azt hiányolja, hogy az új stratégia nem tér ki a síiták és a szunniták kibékítésének elősegítésére; az egykori First Lady, Hillary Clinton szerint Bush továbbviszi Amerikát a rossz úton, csak most gyorsabban menetelve; John Edwards pedig, aki John Kerry alelnökjelöltje volt, úgy fogalmazott, hogy a háború kiterjesztése óriási hiba.
A többségbe került ellenzék lehetőségei sokrétűek: bár az amerikai elnöki rendszerben a végső döntések joga mindig az államfőt illeti, aki a törvényhozással szembemenetelve is keresztül viheti akaratát (lásd John Bolton ENSZ-nagykövet kinevezését), a képviselők és a szenátorok főként a költségvetési vitákban és döntésekben aláaknázhatják ennek az akaratnak a megvalósulását. Ezért is meglepő, hogy az amerikai csapaterősítést az első hírek szerint nem a pluszkiadások megszavazásának megtagadásával kívánják támadni, hanem a lépést ellenző, nem kötelező érvényű határozatokkal, amelyeket az elkövetkező hetekben hoznának. Az Egyesült Államokban ugyan szinte tabutéma a már folyamatban lévő hadműveletek finanszírozását megnyirbálni („cserbenhagyni katonáinkat”), ám így a kérdésben leghatásosabb eszközükről mondanak le a demokraták és csekély számú republikánus támogatóik.
Még korai lenne megjósolni, hogy meddig mennek el a demokraták választási ígéreteik megvalósítása érdekében, ám nem lehet kizárni, hogy az eredménnyel a zsebükben nem fognak annyira harcolni a változásért, mint arra retorikájukból következtetni lehetne. Ha ugyanis a kormányzatot súlyosan bírálva, ahol lehet, sarokba szorítva változást csikarnak ki úgy Irakban, mint a terror elleni háborúban, esetleg gazdaságpolitikai kérdésekben, félő, hogy saját 2008-as esélyeiket erodálják. A javuló kormányzati teljesítmény (egyesek szerint Bushék már olyan mélyen vannak, hogy onnan csak felfelé vezet az út) ugyanis növelheti a republikánus jelöltek esélyét, akik jövőre ráadásul már sokkal jobb pozícióban lesznek a ígérgetéshez, mint amilyenben Bush volt szerdán. Míg a második ciklusának felénél járó elnöknek csak politikai hagyatékával kell törődnie, addig előfordulhat, hogy az utódjául jelölt republikánus politikus már arról vitázhat demokrata riválisával, hogy ki vonja ki előbb Irakból a csapatokat. Addig persze még sok minden történhet a demokraták háza táján is. Intő példa talán Joseph Lieberman szenátor lehetne, aki – immár egyedül frakciójából – továbbra is kiáll a republikánus elnök háborús politikája mellett.