Félnóta

Feldvari vagyok – mutatkozik be.
– Akkor magyarul is beszélhetek – fordítom át szerbről a szót, a Földvári nem ritka név a magyarban.
Fejét rázza.
Nem tud magyarul. Rutén. Amint elmesélte, családja annak idején – még ott, ahonnan jött – ki volt téve a magyarosításnak, akkor vette fel a Feldvari nevet. Hogy önszántából-e vagy erőszak hatására, azt nem tudni, erről nem szól a családi krónika, de arról sem, hogy volt-e az ősök között magyar. Szlovák igen, mert szerinte onnan van a családban a kulen készítésének a tudománya, füstölőt is azért nyitottak, s azért vagyok én most nála a füstölésre szánt jó paprikás kolbásszal.
Ám Szerbiában most nem a finom eledelekről beszélnek, bár errefelé az ételeknek is van nemzetiségük, még talán politikai állásfoglalásuk, világnézetük is, ám azok nem elválasztják, hanem összehozzák az embereket. Az a szerb, aki török kávét iszik, biztosan konzervatív, a világért sem engedné meg, hogy ne dzsezvából szolgálják föl a zaccos kávét. Mert kávéfőzőből csurgatva elvennék az ízét. Egy hagyománytisztelő szerb nem kapható ilyen európai affektálásra. Mint ahogy a lokálpatrióta bácskai sem mond le a szármáról, pedig az csak annyiban különbözik a töltött káposztától, hogy jobb nála. Szívesen ülnek egymás asztalához halpaprikásra, amelyet a vajdasági szerb fispaprikásnak ismer még a Monarchia idejéből. S éppilyen fogadtatásra talál itt a nem éppen tájidegen muzulmán báránysült.
Mostanság azonban a politika van terítéken. Feldvari füstölt, és közben utókampányolt. Azt igyekezett elmagyarázni, hogy a radikálisokon kívül másra nem volt érdemes szavazni.
Feldvari radikális.
Annak a pártnak a tagja, amelyet szélsőségesen nacionalista szervezetnek tekint a világ. Természetesen nem mossa le e pártról a múltban elkövetett gonosztetteket sem az, hogy magyarok is beléptek a soraiba, sem az, hogy tíz kisebbségi képviselőt is bejuttat a parlamentbe, de még az sem, hogy kisebbségi nemzeti pártokkal lépne koalícióba – ha azok is akarnák –, fontos minisztériumokat bízva rájuk. Feldvari is tud pártja viselt dolgairól, s ennek tudatában radikális.
– Régen volt, elmúlt – érvelt. – A jövő felé kell fordulni.
Feldvari nem látszik radikálisnak. Hogy néz ki egy radikális? A sztereotípiák szerint sajkacsa vagy kucsma van a fején, népviseletbe öltözik, amelyen nemzeti mivoltát hirdető jelképek láthatók, s csetnik indulók hangja kíséri. Nagy-Szerbiáért száll síkra, gyűlöli a kisebbségeket, nem adja Koszovót semmi áron, s nem szolgáltatna ki egyetlen háborús bűnöst sem. Mellette van a demokrata, amely sem külcsínben, sem belbecsben nem hasonlít rá. Utóbbi a jó, és most a többség.
Ám ha a politikában lehetséges is az ilyen leegyszerűsítés, az élet sokkal árnyaltabb. Szerbek, akiket ismerek, nem illenek bele ebbe a képbe. Egy patikus ismerősöm például radikálisként annyira törődik Nagy-Szerbiával, a Karlovac–Karlobag–Ogulin–Virovitica vonallal, mint Vojiszlav Seseljjel, „aki bizony önként ment Hágába”. Semennyire. Ki nem állja a műnépdalokat, s már véget vetne a háborús bűnösök körüli huzavonának, ám az uniós csatlakozást nem tartja létfontosságúnak. „Először itthon kell rendet tenni, s a tolvajoknak a körmükre koppintani” – vallja. Az európai utazások problémája nem érinti. Cseh állampolgársága van. Ő maga tősgyökeres szerb. De pénzzel mindent el lehetett intézni. Ő nem Bulgáriában vagy Romániában intézte, mint annyi szerb, hanem a „gyönyörű Prágában”.
– Nem hiszik a nyugatiak sem, hogy itt másfél millió félnótás van, aki nagy-szerbiázik, elszigetelődne vagy kedvét leli abban, hogy gyűlölje más nemzetiségű polgártársait – szabadkozott egy polgár, aki nem radikális ugyan, de oda adta a voksát.
– Maga megengedné, hogy valaki mesterkedésekkel próbálja befolyásolni, kire szavazzon, hogy aztán magának jó legyen? Mást nem tehettem ez ellen, csak hogy nem úgy szavaztam – srófolt nemzeti büszkeségén. Íme a legendás szerb dac, amely annyi kárt okozott.
Nem várt választ kérdésére, mert folytatta is azzal, hogy „a politikusok mind egyformák”. Illetve nem egészen.
– A radikálisok annyival különbek vagy talán naivabbak, hogy nem fordítottak nagyot a köpönyegükön. Draskovicséknak is voltak a háborúban csapataik, a szerb gárda. Aztán demokraták lettek. Most kiestek a parlamentből. Ne firtassuk, hogy miért fényképezkedett Kostunica egy nagy mordállyal a kezében a háború idején. Most demokrata. Igaz, Seselj is géppuskával pózolt. De ő Hágában van. A „demokraták” rájöttek, hogy milyen jól jövedelmez, ha a Nyugat támogatja őket anyagilag a radikálisok ellenében. Mit gondol, a Liberális Demokrata Párt hogyan tudott szinte a nulláról bejutni a parlamentbe? Ahhoz pénz is kell. Mondok magának valamit. Maga magyar. Tudja meg, hogy jobban járnának egy radikális kormánnyal, mint a szerb demokratákkal, mert a radikálisoknak tettekkel kell megcáfolniuk, ami rájuk ragadt – nem tagadom, okkal –, Kostunicáék pedig annyit hazudtak a kisebbségeknek, és fognak is hazudni, amennyit akarnak. Nekik lehet, ők demokraták – mondta.
– Jó, nem kell tartani radikális kormánytól – tette hozzá. – De nem azért, mert a radikálisokkal senki sem lépne koalícióra, hanem azért, mert ők sem estek a fejükre, hogy azt a kormányt irányítsák, amelyik elveszíti Koszovót. A radikális vezetők éppen olyan reálpolitikusok, mint a demokraták. Tudják, hogy Koszovó már nincs, de azt is tudják, hogy akkor vesztik el végérvényesen, amikor a szerbek ebbe belenyugodnak.
Ebben – és sok másban is – a szerb radikálisok és demokraták egyetértenek.