Kényszerpálya és önállótlanság

Ha Magyarország helyét kívánjuk meghatározni a világban, mindenekelőtt a történelmi eredetű, de nagyon is jelen érvényű kényszerpályáról kell szólni. Arról a fajta folyamatos kiszolgáltatottságról, amely a bibói meghatározás szerint zsákutcás fejlődést eredményezett, és ha időszakonként reménnyel is kecsegtet, mindenféleképpen korlátok közé szorítja a politikai és gazdasági önállóságra törekvő magyarokat.
Ha példának okáért nem Szlovénia lenne a szomszédunk, még azt is mondhatnánk, hogy a szocializmusból kilábaló, megrogygyant országoknak évtizedekre van szükségük a teljes felzárkózásig. Csakhogy az egykori jugoszláv köztársaság elmúlt tizenöt esztendeje arra figyelmeztet bennünket, hogy a vágyott fejlődés nem a lélekszámtól vagy az elnyomatás fokától, sokkal inkább az ösztönös intelligenciától és a nemzeti közmegegyezéstől függ. Amikor Magyarországnak a XX. századi történelme során talán a legjobb volt a sajtója a nyugati világban, és mindenfelé éllovasként emlegettek, nagy jövőt jósoltak számunkra, Szlovénia éppen a Jugoszláv Néphadsereg tankjaival nézett farkasszemet. Innen indult tehát a két ország. Gazdasági mutatóit, az emberek életszínvonalát tekintve Szlovénia ma nemigen marad el Ausztriától vagy Észak-Olaszországtól, ami pedig bennünket illet, a megszokott önajnározás helyett jobban tesszük, ha veszünk egy nagy levegőt, mielőtt megpróbálnak a valóságosnál rózsásabb képet festeni.
A volt szocialista országok többsége szívós munkával és tudatos építkezéssel megteremtette a saját arculatát. Prága sörrel, Bohumil Hrabal emlékezetével, az óvárossal csalogatja a külföldieket, az országot filmesek, művészek, sportolók népszerűsítik a világban. Bár csak tizennégy éve létezik, Szlovákia is felmutatja szomszédaitól való különbözőségét, elegendő, ha rövid sétát teszünk az újjávarázsolt Pozsonyban, elidőzünk egy-egy felvidéki város szépen megőrzött vagy állami pénzből felújított főterén, de a téli sportok szerelmesei is szívesen látogatnak hozzájuk. Keleti szomszédságunkban, a gyakran lesajnált Romániában, a nulláról indulva néhány év alatt nagyjából rendbe tették az ország úthálózatát, tőkeerős befektetők jelentek meg. Ma már senki sem nevet azon a vélekedésen, hogy esetleg hamarabb lépnek az euróövezetbe, mint a Magyar Köztársaság.
Kelet-Közép-Európában vannak tehát vidám helyek, karakteres országok, vagy éppen nacionalizmustól fűtött, mégis szerethető nemzetek. És ott van Magyarország, amely egyre kevésbé tényező a maga környezetében. Ma már ott tartunk, hogy a száz évvel ezelőtti közhelyeken túl – csikós, gulyás, puszta – senki nem tud rólunk semmit, gyakorlatilag nincs önálló arculatunk. Budapesten változatlanul az a szép és figyelemre méltó, amit a sokat szapult Monarchia idején építettek (egyesek szerint ugyebár a Habsburg-igában csak sínylődtünk, de azt a fajta másodhegedűsi szerepet alighanem ma is elfogadnánk, ha egyáltalán az volt). Ha turistaszemmel szemléljük önmagunkat, a legkevesebb, amit mondhatunk: nyugati formák, keleti tartalom. Vagy éppen milliárdos elit, kontra a lakótelepek népe. Csillogó bárok és kukaturkálás. Bár szegénység és gazdagság egyidejűleg mindenütt létezik, Nyugat-Európában ekkora társadalmi szakadékok nincsenek, de még a szomszédos Szlovéniában sem. Arrafelé szilárdan áll a társadalom tartópillére, a középosztály, amely Magyarországon a borúlátók szerint fikció, jobb esetben pedig a folyamatos anyagi és erkölcsi süllyedés szinonimája.
Minden jel azt mutatja, hogy elveszítettük egykori vezető szerepünket a régióban. A nemzeti közmegegyezés hiánya, a szüntelen társadalmi gyűlölködés, a politikával összefonódott szervezett bűnözés mind nagyobb súlya, az emberek szellemi leépülésében főszerepet játszó médiatevékenység lassan, de biztosan a balkáni régió felé taszít bennünket. Vegyünk csak egyetlen példát, a kormányzati kommunikációt. Utoljára a múlt század eleji Oroszországban hitték szentül az egyszerű emberek, hogy a cár atyuska szereti őket, annak ellenére, hogy a kozákok agyba-főbe verik őket minden egyes alkalommal. A Gyurcsány-kormány olyan mértékben kiskorúsította a magyar társadalmat, ami még a viharos múltú Kárpát-medencében is kuriózumnak számít. Elérték viszont, hogy lassan a süketek is hallanak, a vakok is látnak. Az emberek szeme felnyílt, de a civil kezdeményezések erőtlensége miatt egyelőre kétséges, sikerül-e valódi politikai következményeket kicsiholni a kormányzat sorozatos baklövéseiből.
Külpolitikai újságíróként az is gyakran eszembe jut, miféle diplomaták, nagykövetek képviselnek bennünket a nagyvilágban. Jelentős részük a fél életét az állampártban töltötte el, és bármiféle változások is zajlottak felettük, ők a hasukat süttették valamilyen kényelmes helyen a világ túlsó felén. Elképzelhetjük, miféle hírét keltik hazánknak. Súlyos probléma továbbá, hogy a Külügyminisztérium vezetése a miniszterelnök szócsöveként működik, szerepe a közigazgatási munkára és a protokollfeladatok végrehajtására szorítkozik. Ilyen körülmények között lehetetlen felelős nemzetpolitikát folytatni, Göncz Kingáék becsületére legyen mondva, ezt a kifejezést nem koptatták el – merthogy száműzték szótárukból. Gyakorlatilag az unió budapesti kirendeltségeként lavíroznak ide-oda, gondosan ügyelve arra, hogy véletlenül se keresztezzék mások érdekeit. Önállóság helyett önfeladás – ma ebből áll a magyar diplomácia. Hovatovább a Gyurcsány-kormány minden hivatalban töltött pillanata erről szól. A legutóbbi botrány, a kőolajszállítások ügye lerántotta a leplet a kormány légüres kommunikációjáról. Évek óta mást sem hallunk, mint hogy a szociálliberális kabinet „rendbe tette” a viszonyt Oroszországgal, aztán tessék, újévi ajándékként két kóbor csepp olaj a jutalmuk a Barátság kőolajvezetékből. Hol van ilyenkor a legendás érdekérvényesítő képesség? Moszkva drámai erővel és közérthetően jelezte, mennyire értékeli az igazodásban egyébként jeleskedő magyar kormányt.
Általános bajainkra azért létezik gyógyír, igaz, a receptíró több, mint hatvan éve mutatta fel a lehetséges megoldást. Az 1943-as szárszói tanácskozáson Németh László részletesen kifejtette sokat vitatott harmadik utas koncepcióját. Akkor és ott az volt a lényege, hogy a német és a szovjet szimpátia ellenében léteznie kell az önálló nemzeti cselekvésnek is. Az orosz gazdasági hatalom és az atlantista kapcsolatrendszer szorításában ide-oda kacsingató magyar elitnek ma sem mondhatunk mást, mint amit annak idején Németh László tanácsolt kortársainak: „Tegyük fel – mondta –, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lennie. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most föláll valaki, és azt kérdi: Nem lehetne Új-Guinea a pápuáké? Ez a – harmadik oldal.”
Felfogni a saját út jelentőségét, nemzeti politikát folytatni nem valamifajta elméleti játszadozás, hanem a mai magyarságra váró egyik legnagyobb kihívás. A zsigeri igazodás helyett eszméket kell kitűzni magunk elé, mert különben legyűr bennünket a kamatlábak pőre igazsága és a befektetői logika.