Köznapló

December 28., csütörtök
Azért ültünk kocsiba, hogy betlehemet lássunk, de három templomba is hiába mentünk. Miseidőn kívül most is zárva voltak, ha meg nyitva, akkor csak úgy félig, ahogy a kódorgóknak nyitnak ajtót vagy kaput: csupán a szűk előtér az övé, ott mondhat el állva vagy a térdeplőn egy imát. Maga a templom ígéret földje: látni lehet, belépni nem. Képtelen vagyok megszokni.
Indok persze van: sok a gonosz, védeni kell az egyház értékeit, a lélek azonban nem tud mit kezdeni efféle érveléssel, és azt kérdi: lehet-e Isten igéjét úgy hirdetni, hogy közben házának értékeit vigyázzák fél szemmel? A lélek természete olyan, hogy ha didereg, oda tér be, ahol fölmelegedhet, és addig jó, amíg úgy érzi, hogy a templom és az oltár közelsége ilyen. Ezért tér be akkor is, ha az időből nem futja többre egy imánál, mert az az ima szebbé teheti az egész napot. Abban a szűk térben azonban épp az áhítat vész el: néhány helyen úgy zúdul be a hideg és az autózaj, mintha a templom az úttest közepén állna.
Hogyne, Isten ege alatt is elmondhat az ember egy fohászt, ahogy sötét erdőben, vonaton és börtöncellában is – végtére az őskeresztényeknek sem voltak szentképes, tornyos, harangzúgásos templomaik. A gazdag családból való Antóniosz előbb szétosztotta vagyonát, majd egy líbiai sziklasírban, utóbb a Níluson túl egy magányos hegyen élt, 105 évesen halt meg 356-ban. A legenda szerint egy nap levelet kapott Constantius császártól, menjen Konstantinápolyba. Fontolgatta, mit tegyen, Pál atyát, a tanítványát is megkérdezte, elmenjen-e. Ezt a választ kapta tőle: „Ha elmész, Antóniosznak fognak hívni, ha nem mész el, Antóniosz atyának.”
Lám, az is lehet ajándék, ha az ember néha a szabad ég alá kényszerül, hogy ott társalogjon az Úrral. A diskurzus szavai egyszerűbbek lesznek, mozgását nem korlátozza a rítus, és mintegy ráadásként: amit látunk, mind a teremtés csodáját példázza: az öreg fák ágai éppúgy, mint egy elhúzó felhő szigorúsága vagy a rebbenő cinkék mókás színei.
Néha még ötletet is ad a szabad ég: hirtelen eszembe jut, a pálosok temploma Márianosztrán mindig nyitva van. Fordítok a kormányon, és húsz perc múlva ott állunk a kicsi lánnyal a vágyott betlehem előtt. A pásztorok állatai persze jobban érdeklik a Megváltónál, mégis elmondom neki suttogva, hogy az ott balra Mária, mellette az ura, József, az ács, előttük szénában a kis Jézus nyugszik, a három módos úr pedig a messziről jött háromkirályok, Gáspár, Menyhért és Boldizsár. Hoztak aranyat hat fazékkal, ezt József Attilától tudjuk, meg is tanuljuk a verset, amikor eljön az ideje.
Kilépünk a templomból, a szívünk örömet kalapál, ám ekkor eszembe jut, hogy a pápa nemrég Isztambulban járt. Rögtön felhorgadt bennem egy kérdés: ugyan ment-e olyanféle üzenet Esztergomból Rómába arról, hogy ha járnak a Top Kapi Szerájban, érdeklődje meg valaki az egyházfő kíséretéből, megvan-e a hat láda, amelyeket Budaszentlőrincről hurcoltak el a törökök Remete Szent Pál ereklyéivel s a rend okmányaival? Tudom, az ilyesminek más a módja, de ha az egyház védi értékeit, tán nem kéne feledni: bár a katolikus szó egyetemest jelent, megfér azon belül magyar érdek is.

2007. január 2., kedd
Muszáj szólnom valamiről: a megszüntetésre ítélt vasútvonalak dolgában egy csomó tényről mindenki hallgat. Az első és tán legfontosabb, hogy a magyar vasutak nyomvonalait annak idején gazdasági érdekből húzták oda, ahová. Hamis tehát – vagy irányított tévedés – olyasmivel érvelni, hogy ahol csak napi négy pár vonat jár oda-vissza nyolc-tíz utassal, ráfizetés fenntartani a vasutat. Egy hang nem esik a teherszállításról, márpedig ha ezek a vonalak megszűnnek, a környéknek nem elsősorban az utasforgalma vész oda, sokkal inkább a gazdasági lehetőségei. Hisz vasúton olcsóbb a szállítás, mint útpusztító kamionokkal.
Ez a Kóka-féle láz a magyar vidék maradék lehetőségeit teszi tönkre – talán szándékosan. E gyanút az táplálja, ahogyan a kormány botcsinálta „szakértői” asszisztálnak hozzá. Mint Magda úr, aki azt a sületlenséget terjeszti évek óta, hogy egy család eltartásához legalább 50 hektár föld kell. Annyi – ha a parasztember olyan kolhozszemlélettel gazdálkodna, amilyet ő terjeszt a gyöngyösi főiskolán.
Arról miért nem szól Magda úr, hogy a második világháború előtt a falvak földtulajdonosai csaknem mind rendelkeztek gazdasági felszereléssel, azonkívül volt lovuk, tehenük, disznójuk, és – aminél nincs fontosabb – értettek a gazdálkodáshoz. Mára ez az arány 6 százalék alá süllyedt: és ami hajdan működött, először a lopásra inspiráló téeszvilág verte szét, 1990 után meg jöttek a földéhes rendszerváltó vigécek. Jártam olyan ötszáz lelkes faluban, ahol nem volt tehén. Ez katasztrófa.
Ezért tartom álszentnek, amikor arról vitázik múlt időben a szobatudósok csapata, melyik okozott nagyobb kárt a magyarságnak: a kommunizmus vagy a fasizmus? Nem látják, hogy az előbbi ma is jelen van életünkben, és ennek következménye, hogy ismét szegénységbe zuhan az ország fele? Minimálbéren és segélyen tengődnek, ami nemcsak a falun élőket teszi kiszolgáltatottá, a városi embert is: a tisztességesen megtermelt magyar zöldség-, gyümölcs- és húsfélék helyett be kell érnie mérgezett nyugati moslékkal a csaló üzletláncok kínálatából. S hiába, hogy kiderült a sok csalás, még most sem világosítja föl az embereket senki, mekkora érték a föld! Ellenkezőleg: arra biztatják őket, hogy mondjanak le róla – fillérekért. Az eredmény? Olyan is mondja magáról, hogy munkanélküli, akinek földje és szőlője van. Szégyen, de nemcsak az övé.
A kijelölt vasútvonalak megszüntetése befejezi azt a hadviselést, melyet előbb moszkvai, majd brüsszeli nyomásra Rákosiék kezdtek, Kádárék folytattak, és a „kapitalista” Gyurcsány–Kóka csapat szeretne lezárni. Ha sikerül nekik, falvak ezrei válnak életképtelenné, ellentétben a szomszéd Ausztriával, ahol virágzanak, ám ott nem politikai bűnözők vezették az országot negyvenöt óta, akik szívükre tett kézzel éneklik a Himnuszt.
Az önkormányzatok ezért kerülnek majd teljes függőségbe, és lesznek egyre inkább rászorulva a kormány támogatására: létalapjuktól fosztják meg őket. Hogy saját szülővárosom példáját hozzam elő: Túrkevének negyvenöt előtt ötszáz hold legelője, hét malma, öt csárdája, téglagyára, méntelepe, városi istállója volt, hozzá a vasút – mert az is az övé volt, a MÁV csupán működtette. A tizenöt kilométeres vaspályára valót Kevi lakói spórolták össze a XIX. század végén. 1975-ben szállt volna az államra – a szerződés szerint. De mit számított egy szerződés a kommunistáknak? 1973-ban „gazdaságossági” okra hivatkozva fölszedték a síneket. Azóta Túrkevén minden drágább, mint a szomszédos Kisújszálláson vagy Mezőtúron. De a város vagyonából se maradt semmi. Így járnak majd a mostaniak is, ha eddig maradt egyáltalán valamijük.
Ezt nevezték a tanult országárulók, Erdei Ferenc és társai „fejlődés”-nek. De miféle fejlődés az, hogy ma szinte minden falu életképtelen? Szöknek el az emberek, szakasztott úgy, mint a kuláklisták éveiben. Ha ad absurdum kitörne egy háború, akiknek nincs földjük vagy kertjük, éhen halnának. Fosztogatás és gyilkolás kezdődne az ennivalóért, amilyen a tatár óta nem volt.
Indiát divat nálunk lesajnálni, a kulik országának nevezni, arról kevesen tudnak – a sajtó sem ad hírt róla –, milyen tejbegyűjtő hálózatot építettek ki falun: egy tehénből is meg tud élni, és képes iskolába járatni a fiát egy özvegyasszony. Több tejet adnak le naponta az országban, mint egész Európában. Nálunk meg szétverték ugyanezt. Vakok vezetik az országot vagy gazemberek?
Nem akarom a sötét eget még sötétebbre festeni, de tán nem véletlenül gondolok arra, hogy Túrkevét 1702-ben II. Lipót császár eladta a Német Lovagrendnek – törvénytelenül persze, mint minden idegen, aki erre jár. Negyvenhárom évvel később nagy pénzekért és hosszas kilincselés után tudták Bécstől visszaváltani a város lakói 28 ezer holdjukat: 300-ból 225 család. Mennyi keserves év néhány gazember miatt!
Bizony megtörténhet velünk is, hogy vissza kell vásárolnunk mindazt, amit ebből az országból az idegenek és hazai ügynökeik a maguk törvényei szerint elvettek. Többek közt a vasutat. És kezdhetünk elölről mindent.
Van persze más mód is. Nem hagyni…

Január 3., szerda
Gyakran kárhoztatom magam, amiért úgy járkálok néha, mint a vak ló: a gondolatok elvisznek onnan, ahol ténylegesen vagyok. Így van ez, mikor a váci könyvkötőhöz megyek: Schmidt József emléktáblája előtt haladok el, de csak a névre emlékeztem, meg arra, hogy nyelvész.
Karácsonyra meglepett egy barátom a Jóga című folyóirattal. Volt benne pár részlet egy szanszkrit mesegyűjteményből, a Pancsatantrából, s kiderült, hogy az emléktáblás ember ültette át magyarra. Elszégyelltem magam. Húsz éve jógázom, holdudvarát próbálom egyre tágítani, miért kerülte el a figyelmemet a váci nyelvzseni? Egyetemen tanított szanszkritot, hindit, perzsát, óskandinávot, keltát; tudott latinul és görögül; beszélt németül, angolul, franciául, olaszul, hollandul és egy keveset dánul. Ez az ember, miként Bartók, Kodály, Móricz és mások, megtévedt, s a tizenkilences kommün híve lett. Kun Béláék bukása után meghurcolták, kitették az egyetemről: Magyarországnak nem kellett ekkora tudás. Mert itt a tudás, ha nem simul, minden korban gyanús.
„Szállj a sorssal szembe bátran! Tégy meg mindent, amit tehetsz! / Ha zöld ágra nem vergődöl, nem rajtad múlt: nyugodt lehetsz” – olvasom a Pancsatantrában. A takács Szómilaka szavai ezek, megőrizte őket az idő ezerhétszáz éven át. A mi szavainkból vajon mennyit etetnek fel a nagy étvágyú felejtéssel a századok? Rajtunk múlik vagy az utókoron?