Köznapló

Január 20., szombat
A pesti áruház éttermében az öttagú család öt gyerekmenüt eszik. Két sovány szülő, három sovány gyerek, mindegyiken gyönge cipő, kopott ruha – magyar proletárcsalád ebédelt ötször 145 forintért kicsi tányérban gyümölcslevest, kicsi tálon fél marék sült krumplit, hozzá féltenyérnyi panírozott halat. Ennyire telt, és örülni látszottak, hogy telt egyáltalán.
Ha rájuk gondolok, az ismert esztétával készült interjú jut eszembe, meg a másnapi vezércikk a baloldali lapban. Profi tollforgatók tájékozottsága és látványos érvelése árad mindkettőből – de arra nagyon vigyáznak, ki ne ejtsék szájukon a szót, amelynél ma nincs fontosabb, hogy „szegény”. De hát miért is jutna eszükbe? Jól fűtött szerkesztőségben, otthonos dolgozószobában ókumlálják ki, mivel szolgálhatnák leghatékonyabban a „vonalat”. Soha nem cuppogott cipőjük kültelki utcák sarában, nem tudják, miféle életek érnek véget egy kórházi geriátria matracsírjain, a romákról is papolnak csupán, soha nem ettek együtt ebédet a cigánysoron írásaik tárgyával – ó, a szemfényvesztő írástudók!
Írnak, beszélnek, újra írnak, és újra beszélnek, de tolluk alatt és szájukon a szó csak arra való, hogy leplezzék az igazat, ezért válnak mondataik előbb bicegővé, majd sántítani kezdenek, végül „leülnek” – mégis ezzel a móddal bátorítják mellébeszélésre és hazudozásra a politikust. Az fel is bátorodik, el is pimaszodik – lehet-e feledni az egészségügyi államtitkár vállrángató nyegleségét, mikor asztmás gyermekek „új” gyógymódjáról szólt egy sajtótájékoztatón –, csoda-e, ha a politikus mindenhatónak hiszi magát, pedig tudnia kéne, hogy az ősi Indiában csupán a harmadik rend tagja lehetett. Miért lenne most másként?
E harmadik rend ma kétségkívül uralkodni látszik, de csak „látszik”, mert a hatalom nem uralom: a hatalom csupán hatalom. Ezzel szemben az uralom, mely mindig szellemi, akkor is örök, ha száműzik, mint Claudius tette Senecával, vagy Szun-cung, a Tang-kori császár Liu Cung-jüannal.
Az a család agyonmosott ruháiban, öt tálcán öt gyerekmenüvel nagyobb tiszteletet érdemel, mint a mai hatalmasok, akikben ha van némi kurázsi és jóérzés (tisztességet az előzmények ismeretében nem írhatok), a maguk pénzéből ingyenkonyhát nyitnak, hét végén odaállnak, és maguk mérik a levest, maguk mosogatnak, és azt eszik, az éhesek közé ülve, amit kimérnek.
Mindez több hitelt adna nekik, mint azok a szavak, melyek kimondására a szemfényvesztő írástudók bátorítják őket. Tartás, méltóság, a gyöngék előtti alázat – ezzel lehet megnyerni a szíveket, és ha a szívek nyerve vannak, meg van nyerve minden, akár egy vacak választás is.
Én aznap az áruházban csak annyit tettem, hogy megsimogattam a legkisebb gyerek fejét. Kevés volt. Nagyon kevés.

Január 21., vasárnap
Nem mentem el Kiss. Gy. János temetésére. Mint ahogy nem mentem el Weninger doktoréra sem, pedig jógamesterem volt, ha úgy tetszik, második apám, aki nélkül testileg gyönge, szellemileg úttalan, lelkileg pedig kusza volnék – mégsem. Nem akartam látni, ahogy leeresztik a sírba, hisz az bizonyíték, már nincs többé, már nem él. Az emlékezet érzékeny film. Ha valami kép erős kontrasztokkal rávetül, márpedig egy temetés ilyen, rajta marad végleg, s elveszítek vele egy é l ő barátot. Mert én azokkal, akiket szeretek, hiába nincsenek ott testben, gyakran beszélgetek. Olyanhoz szólni pedig, aki meghalt, és láttam, hogy eltemették, aligha lehet. Így őrzök sok régi társat, néha jobban, mintha valóságosan volnának velem.
Ha van restanciám Kiss Gy. Jánossal szemben, inkább az, hogy nem árultam el neki, a sajtóban nálánál azóta sincs nagyobb tekintély előttem. Tán ezért éreztem sokkal idősebbnek. Aki nem ismerte, annak aligha jelent bármit ez a kijelentés: káprázatos ú j s á g c s i n á l ó volt! Főleg ma nehéz érteni, milyen mély tartalmat hordoz ez a szó, amikor az újságot írók jobb szeretik publicistának, politikai elemzőnek, tárcaírónak vagy esszéistának mondani magukat, mint országot járó riporternek vagy tudósítónak.
A nyolcvanas évek elején történt. Egyik este, fél órával lapzárta előtt Kiss. Gy. János észrevett valamit a Népszava sportoldalán. Remek lehetőség, meg kéne glosszázni, mondta. Ő nem volna rest, de épp szerkeszt, nincs kedvem hozzá? Örültem volna, ha nő a respektem előtte, ráadásul a ziccert, amelyet Serényi, a Népszava cikkírója adott, csak be kellett dobni. Megfogalmaztam, lediktáltam, s mert az idő sürgetett, máris küldtem a nyomdába. Dörzsöltem a tenyerem: hogy fognak pislogni a Népszavánál másnap!
Nem ők pislogtak. Reggel kézbe vettem a lapot, és csaknem elájultam: a gépírónő elírta a birkózó olimpiai bajnok nevét: Hegedűs Gyula jelent meg helyette. A nagy sietségben nem néztem át, így jelent meg. Serényi a következő nap jól odacserdített: minek ír ilyesmiről, aki összetéveszti a Vígszínház egykori nagyságát Hegedűs Csabával, a jelen bajnokával. Na, mondom, rajtam röhög a fél város. Letörve mutattam Kiss Gy.-nek a válaszcikket. Nevetett, de amit mondott, komoly volt: „Testvérem, tanuld meg, veszíteni soha nem szabad. Semmi ügy ez, máris diktálom neked a válasz első mondatát: »Tegnapi glosszánk nem névnapi köszöntőnek íródott…« Innen folytasd. Pompásan meg fogod csinálni.” Szinte dalolva ültem az írógép mellé, és olyan tíz sort kalapáltam le, hogy szegény Serényi tíz év múlva is emlegette.
Bármikor s bárhol kerültem bajba azóta, mindig ott csengett a fülemben, amit Kiss Gy. János mondott: „Veszíteni soha nem szabad.” Elmenjek a temetésére, és lássam, amiről drága Révai Valitól kaptam a hírt, hogy János ez egyszer mégis vesztett? Nem. Itt marad velem, s egy kicsit nekem, és úgy beszélgetünk ezután is, mintha semmi nem történt volna.

Január 23., kedd
Esik. Hűvös van. Véget ért a januári tavasz. Eddig naponta fölmentem a kertbe, jártam fától fáig, mindhez szóltam, óva őket a korai ujjongástól, mint az olyan nőket, akik elvesztik fejüket pár szépen duruzsoló szótól, és rögtön odaadnák mindenüket – nem tudják, milyen becsapós az idő előtti hevület.
A bölcs ginkgófa érti ezt, nemhiába ültették a buddhisták kolostoruk udvarába, de érti a múltból idementett magyar alma, a batul is – a rózsa nem. A rózsa türelmetlen, toporzékol, néhány rügyéből már előbújtak a levelek, korholom hát: szépségem, te, aki annyi mindent láttál, csokorba kötve oly sokszor csaptál be másokat, mégis rászedett ez a csalfa idő?
Nem kéne bántanom, legtöbbünk ilyen. Hiába tudjuk, mi a csalás, hiába szedtünk rá magunk is gyanútlan szíveket, jön egy nálunk csapodárabb: szava csupa méz, ígérete merő izgalom, és sejtjük bár, hogy rossz lesz a vége, mégis hiszünk a csábítónak, s odaadjuk neki testünket-lelkünket.
Gonosz volt ez a meleg január, mégis jó lesz rágondolni, ha jön majd a vacogtató februári tél.

Január 24., szerda
Keresem nyomát az idei Kodály-évnek, sehol semmi. De hát ez régóta így szokás. Csokonai szobra, József Attila temetései, Dohnányi elűzése mind megannyi kultúrbotrány, leöntve azzal a keserű szósszal, melyet a tiszteletet nem ismerő tudatlanok kotyvasztanak, akik szerint a művész ingyenélő, a kultúra pedig a ráérősek passziója… S még ha csak erről volna szó. De nálunk ősidők óta a hatalom akarja megmondani, egy-egy alkotás és alkotója mit ér – e téren a román állam bizony európaibb képződmény a mienknél.
Bizonyíték? Van. Hogy a zenénél maradjunk, Bartók bihari népdalait a Román Tudományos Akadémia már 1913-ban kiadta. Itthon háborogtak: Bartók „hazafiatlanul” járt el, amikor gyűjtését román kézre adta. Miért? Mit kellett volna tennie? Munkája Magyarországon senkit nem érdekelt. De maradjunk Kodálynál.
A kommün után fegyelmi eljárást kezd ellene a kormány, azzal vádolják, hogy kommunista. A vizsgálódóknak odavágja: aki itt a magyarságért akar dolgozni, annak háromszoros vértet kell viselnie, ha nem akarja, hogy ledöfjék. Negyvenöt után is ez ment a Zeneakadémián. Csak akkor Jemnitz Sándor és társai próbálják kikezdeni. Azt vetik a szemére, hogy az előző kurzus embere. Azoké, akik szerint kommunista volt… Így megy ez, de tökmagjankókkal Kodály nem foglalkozott. Fontosabb dolga volt: a nemzetet öntudatra ébreszteni, s közben szembesíteni mindazzal, ami pusztítja. Az alkoholizmussal, értékeinek feladásával, veszélyérzetének hiányával. Húsz évvel a falukutatók előtt leírja: „teljesen magára hagyott nép – vigasz: a maga erejéből tudott lenni és maradni, ami: még mindig elég erős, hogy nemzetet lehessen építeni belőle. De csak belőle, organikusan, nem rája erőszakolt idegen anyagból, amelyet nem tud szervesen átjárni, s a maga életével táplálni.”
Pedig Kodály nem érzeleg, amikor a fajtájáról szól. „Magyarnak születni ma már nem lehet. Azt mindenkinek magának kell megszereznie. […] Magyar az, aki a magyar kultúra részese.” Hozzáteszi még: „Ha nézzük, mi tartotta fenn a magyarságot ezer évig, kétségtelen az, amiben különbözik az európai népektől.”
Ma, mikor az egészségügyi miniszter ezrével vinné a MÉH-be a kórházi ágyakat, érdemes szólni Kodály életmódjáról is. Tudta, sok a dolga, úgy határozott hát, hogy sokáig kell élnie. Vegetáriusan étkezett, szellősen öltözött, rendszeresen úszott, hatvanévesen is tudott kézen állni a szék két karfáján. Legjobban mégis a hegyeket szerette. Mátrai kirándulásaira már előző este elindult. A vonat hajnalban ért Pásztóra, onnan gyalogolt két napig a hegyen át, és Gyöngyösről tért haza ismét.
Hogyan kéne emlékezni rá? Énekelve. Egymás kezét fogva, és azzal kezdve, hogy „fölszállott a páva, a vármegye házára…”