Macondo fölött párállik a dél-amerikai dzsungel, átjárja szülötteinek pórusait, és szenvedélyt szít bennük – írtam egy hete premier előtti beharangozómban. A Vígszínház színpadára került Gabriel García Márquez nagyregénye, a Száz év magány. Köszönet a teátrum döntéséért.
A karibi dzsungel mitikus, buja atmoszférájában megindul a szereplők képzelőereje. Fantázia és röghöz kötött, kemény valóság, elvágyódás és a létfenntartás hétköznapi küzdelme, reménytelenség és illúziókergetés, harc az elemekkel, a természettel és mágikus hit a természetfölöttiben. Igen, a mágia az, ami a lelkeket átjárja, a történetet nemzedékeket beavató mesévé alakítja, és a hely szellemét – ha van genius loci, hát García Márquez macondói világának minden szögletében ott lebeg – univerzálissá tágítja. Az élet sűrűsödik a Székács Vera fordította, Schwajda György adaptálta mű megannyi jelenetében, holott a szerteágazó családregényt, a maga plasztikus képekkel metaforizált eseménysorozatában istenkísértés színpadra egyszerűsíteni. Schwajdának hiánytalanul sikerült. Tapasztaltuk már a Pesti Színház Taub János rendezte ősbemutatóján is.
A Vígszínház Füzér Anni tervezte színpadképe – a korábbi előadás vászon paravánokkal variáló, üres játékterével ellentétben – nyers színű fabútorokkal (látszatra) szeszélyesen teleszórt, pallókkal, térelválasztó deszkalejáratokkal szintekre szabott, zsúfolt színpada már-már hevenyészett raktárnak hat, s bár előbb-utóbb rájövünk, milyen ráció diktálta, inkább elvonja a figyelmet a játékról, semmint serkentené asszociációs készségünket. García Márquez univerzumának igazi színpada a képzeletünkben leledzik, a mesterkélt zsúfoltság ennek ellenében hat. Másrészt a tárgyak uralmát, és nem a világtól elszigetelt esőerdő atmoszféráját sugallja, ami az író mágikus realizmusának, mitikus karibi világának alfája és ómegája. E tekintetben épp annak a bizonyos genius loci univerzálissá szellemülését hiányoltam az előadásból. A rendező Forgács Péter gondot fordított a szerkesztésre, a szintek, a jelenetsorok szimultán történéseinek érzékeltetésére, tér és idő egymásba játszásába – ami nem kis teljesítmény –, ám nem sikerült megteremtenie az adekvát García Márquez-hangulatot. Legfeljebb egy-két színész szuggesztiójának jóvoltából, néhány festői jelenet (lásd lakodalom) erejéig.
Börcsök Enikő viszont olyan sugallatos kifejező erővel éli, takarékos gesztusokkal, félelmetes belső izzással a regénybeli „ősanya” Ursula, minden idők mitikus nagysággá nemesülő, a megpróbáltatásokban megkínzott, de főnixként újjáéledő, a világot magához ölelő, megtartó Anya szerepét, hogy a maga egyszerűségében, önfeláldozásában képes – az író elvárásainak szellemében – családjának háborúskodó, azt ne mondjam, „szekértáborozó”, féktelen szerelmekbe-szenvedélyekbe bonyolódó férfiait féken tartania, de mégsem sikerül a szakadék elől elrántani, intrikáló nőtagjait többé-kevésbé észre téríteni. A Macondót alapító „ősapa”, José Arcadio Buendía Hegedűs D. Géza szerepformálásában ott bujkál a García Márquez-i önirónia, a valóságtól való elrugaszkodás, az álmodozással vegyes tudásvágy, ami civilizált környezetben előbbre viszi a emberiséget, ám Macondóban csak terméketlen maradhat. Harkányi Endre a leleményes házaló cigány, Melchiades megformálásában megpendül a mágia húrja, álmatag mozgásával és nem evilági hanghordozásával a kívülről jövő, bizarr lény atmoszféráját hozza, halála után egyfajta mágust asszociál. A könnyűvérű Pilar figurájába Pap Vera a magány, a kifosztottság keserű kárhozatát elegyíti, Venczel Vera odaadó, megtűrt jövevényt, örömtelen házibútort jelenít meg (Visitation). A Buendía család népes leszármazottainak szerepében – hiába a regénybeli plasztikus karakterizálás – a Víg színpadán nem érezzük markánsan körülhatároltnak, megjegyzendőnek és eléggé élettelinek a fiatalabb szereplőket. Teszik a dolgukat, ám jelenlétük intenzitása hibádzik.
Az önpusztító Buendíák vad életszeretete puszta instrukció marad, és nem érezni meg a földi élet hatalmas példázatát, a gyötrelmes valóság égi mását, káprázatát sem az előadás atmoszférájában.
(Gabriel García Márquez: Száz év magány; adaptálta Schwajda György. Vígszínház, rendező: Forgács Péter.)
origo.hu
Döbbenetes fordulat a gyerekgyilkos anya ügyében
