Szombaton még mindenki hüledezett a dánok feletti 30-29 miatt, vasárnap éjjel viszont már természetessé vált, hogy együttesünk Norvégiát is 25-22-re megverte. Az eredendően semleges helybeli szurkolók és a kieli szervezők nagy része a magyar csapat hívévé szegődött, a sajtóközpont vezetője tegnap például azzal fogadott: plénum előtt nem mondhatja, ezért most csendben kívánja, hogy Kölnben, a végjátékban is találkozzunk. Erre azt feleltem neki, akkor innentől közös érdek, hogy a negyeddöntőben elkerüljük a németeket, mire ő komolynak ható arckifejezéssel rávágta: ha nem sikerül, az se baj, ő most már a magyaroknak szurkol. Első döbbenetemből szinte azonnal a másodikba estem, mert máris három svéd kolléga lépett oda hozzám, és megkértek: tudassam játékosainkkal, hogy az egyik fogadóirodánál nagy összeget tettek a magyarok éremszerzésére, és természetesen nyerni szeretnének.
Percenként találkozunk ilyen nyilvánvaló túlzásokkal, és ezek közepette kell visszafogottnak maradni. Akár úgy, hogy az Angola elleni, tegnapi meccsre nem ártott volna ugyanazzal a lelki töltettel felkészülni, mint a korábbiakra; akár úgy, hogy csendben, egymás között már azt latolgatjuk: azért kellene szerdán, a középdöntő első felvonásán két újabb pontot szerezni, mert azzal már majdnem biztosan ott lennénk a legjobb nyolc között, és a következő három derbin bizony továbbra is az ellenfél az esélyesebb. Persze előzetesen ezt hittük a dánokról is.
Vasárnap este a norvégokról már nem. Puljezevics újabb parádéja mellett Császár Gábor egyéni stílusban eleresztett góljaira csodálkozott rá leginkább a publikum, no meg a szakértők is. Ott gubbasztott például a lelátón a norvég női kézilabda két legnagyobb klasszisa, Gro Hammerseng és Katja Nyberg – édes kettesben, ahogy szokták, de ezt hagyjuk –, és érdeklődésemre tárgyszerűen megjegyezték: sajnos ezt várták, mert a magyar nagyon jó csapat, a norvég ellenben nem annyira, nekünk vannak nemzetközi szintű klasszisaink, nekik nincsenek.
Szó se róla, Puljezevics a kieli csoport sztárjává és legkeresettebb interjúalanyává vált, és ő ezt a rohamot is ugyanolyan jól állja, mint a másikat a kapuban. Amikor például egy dán kolléga megkérdezte tőle, kereste-e már a magyar köztársasági elnök, hogy elmondja neki, örül, hogy aláírta az állampolgársági kérvényét, Nenad pókerarccal felelte neki: még nem, de várom a hívását. Akár a tegnapi meccs alatt is várhatta, mert Angola ellen pihenhetett, de Skaliczky László szövetségi kapitány a félreértések elkerülése végett leszögezte: „Nehogy bárki azt gondolja, hogy afféle fakó csapattal állunk fel. Egyrészt világbajnokságon ilyesmit meg sem engedhetnénk magunknak, másrészt a csapat és a játékosok formájának további csiszolására kiváló alkalom ez a számunkra, szerencsére tét nélküli mérkőzés.”
Bizony meg is látszott, hogy tét nélküli. Az afrikaiak nekidurálták magukat, mert amennyire a képességeikből és az erőtartalékaikból telt, akartak játszani egy jót. S meg is tehették, mert ehhez a mieink ideális partnerek voltak.
A német nézők szomorkásan ücsörögtek (a házigazda meglepetésre 27-25-re kikapott Lengyelországtól), a gyülekező skandináv drukkerek viszont minden angolai gólt lelkesen ünnepeltek. Különösebben nem bántuk, hogy észak és dél ilyen szépen egymásra talált, de a szünetben a 19-15-ös állás és a 34-31-es végeredmény minimum figyelmeztető jel: minden pillanatban mindenkit komolyan kell venni. Elsősorban saját magunkat. Ha nem is feltétlenül a tegnap történtek miatt, de a jövő érdekében mindenképpen.
Válogatottunk ma útra kel Mannheimbe, ahol szerdán Csehország ellen kezdi a középdöntőt. A fiúk tegnap este azért még felültek a lelátóra, hogy belenézzenek a második helyért zajló dán–norvég belharcba, ám egyéb dolguk már nem akadt Kielben. Mannheim viszont még meghódításra vár.
origo.hu
Két családvédelmi juttatás válik adómentessé heteken belül
