Matador a képernyőn

S Z Ó L Ó

Teljesülhet az állatvédők álma, lehet, hogy hamarosan nem rendeznek bikaviadalt Spanyolországban. Gondolhatnánk, hogy újabb uniós huncutságról van szó, a brüsszeli uraknak és hölgyeknek már sikerült kiegyenesíteniük az uborkát és a malac farkát, eltüntetniük a görcsöt a sárgarépáról, miért ne érhetnék el, hogy egy sok évszázados hagyomány is megszűnjön. A helyzet azonban ennél is súlyosabb. A bikaviadalt maguk a spanyolok készülnek halálra ítélni. A hírek szerint különösen a nők és a fiatalok körében csökken a népszerűsége, a nőknek 79, a 15 és 24 év közötti ifjaknak pedig már 82 százalékát nem érdekli ez a látványosság. Holott olyan nemzeti hagyományról van szó, amelyik pikadorostul, matadorostul, repkedő vörös köpenyestül, Carmenestül és bikahalálostul hozzátartozik az országimázshoz.
Tényleg kidobnák mindezt a spanyolok az ablakon? Ha igaz, hogy hajlanak rá, kérjük őket, ne tegyék. Gondolják át még egyszer! Ne Hemingway miatt, bár ezzel neki is tartoznának, de erről az adósságról már alighanem a spanyolok közül is csak kevesen tudnak. Inkább azért, mert a jövőjüket veszíthetik el. Ha én spanyol lennék, miközben elmorzsolnék egy könnycseppet a haldokló bika láttán, elgondolkodnék azon is, mekkora nemzetközi vonzereje van egy jól menedzselt nemzeti hagyománynak. Olyannak, amelyet csak nálunk, csak önöknek, csak most nyújtunk, kedves látogató, amilyet nem kaphat meg a világ egyetlen más táján sem! Látnám magam előtt a Lenyugvó Nap utazási iroda turistáit (egyre többen lesznek), akiknek megérdemelt nyugdíjas éveikben jut végre idejük arra, hogy megnézzék a föld nevezetességeit, így ellátogatnak a pamplonai arénába is. Ha nincs bikaviadal, megszűnik egy fontos turisztikai szolgáltatás, márpedig az nem elhanyagolható bevételi forrás. Ezzel együtt mellékesen kihal néhány ősi mesterség is a bikatenyésztéstől a matadorképzésig és a vörösköpeny-varrásig.
Aligha csak az ifjú spanyolok érzik úgy, hogy hagyományaik felett eljárt az idő. Az új generáció kultúravesztése, pontosabban kultúraváltása aggodalommal tölti el a konzervatív értelmiséget, ám annál nagyobb megértéssel szemlélik a posztmodern világ hívei és építői. Az ő szemükben ugyanis az erkölcsi, társadalmi, kulturális tradíciók inkább akadályozzák, mint segítik a szép új világ építését, lényegesen könnyebben kezelhető probléma egy szellemi kötöttségektől és röghöz kötöttségtől mentes népesség, amely nagyobb biztonsággal mozog a globálisban, mint a lokálisban.
Abban kétségtelenül van igazság, hogy a hagyományok mára kiürültek, turistalátványossággá silányultak, elveszett a lényegük, tartalmuk, megszűnt élő kapcsolatuk az érvényes nemzeti kultúrával. Emlékszünk még Görgey Gábor egykori kulturális miniszter jelszavára: le a csikós-gulyás országimázzsal, hirdessük magunkat kortárs kultúránkkal! Ám nem biztos, hogy ez a célravezető megoldás. Ha érdekesek, különlegesek akarunk maradni az idegen szemében, olyat kell nyújtanunk neki, ami a mi lelkünkből sarjadzik. Ha tehát úgy érezzük, hogy üresek a hagyományaink, itt az idő, hogy újra megtöltsük tartalommal őket. Tanítsuk meg gyermekeinknek, honnan erednek, mit is jelentettek egykor, miként kapcsolódtak a nemzet lényegéhez. Elevenítsük fel számukra dalainkat, népi hagyományainkat, hisz még fogékonyak mindenre. Csak érdekessé kell tenni számukra. Ehhez persze friss, új tananyagot kell írni, a régi már a múlt században elavult. Ezen bizony törhetné a fejét a szakma, élén a nemzeti kulturális stratégiáért felelős kulturális miniszterrel.
Ébresztő tehát! Nem lenne ugyanis kívánatos, hogy a hasznot a számítógépes játékok gyártói fölözzék le, és unokáink meg a spanyol unokák csak a képernyő előtt ülve, a virtuális valóságban hajtsák a csikót, döfjék le a bikát. Miközben a puszta és az aréna helyén már lakópark állna.