Mészárosok

Szaddám Huszein megkapta a kötelet, és ezzel örökre beírta magát a közép-keleti térség történelmébe. Nem a tettei miatt, hanem mert az amerikaiak akarták így. Felállítottak egy bábállamot, amelynek élén bábkormány áll, vérszomjas kis marionettbábu miniszterelnökkel. Kineveztek egy bábtörvényszéket is, ahol bábügyészek, bábbírók és bábügyvédek közösen megállapodtak abban, hogy a dudzsaili mészárlás 148 halálos áldozata megköveteli Szaddám Huszein elveszejtését. A világ legdemokratikusabb országa, az Egyesült Államok anélkül végeztette ki Irak egyik állampolgárát, hogy a procedúrának a jogállamokban elengedhetetlenül szükséges jogi követelményeit biztosította volna, hogy például az iraki igazságügy-miniszter aláírta volna az ítéletet. Ramsey Clark korábbi amerikai legfőbb ügyész – mellesleg Szaddám Huszein védője – szerint az egymást követő bírákról semmit sem lehet tudni, még azt sem, hogy foglalkoztak-e eddigi életük során joggal, vagy csak olyan színészek, akikkel egy szó szerint élet-halál színjátékot játszatnak el. A bábuk tagjait mozgató vékony drótok látványosan húzódnak egészen Washingtonig.
Száznegyvennyolc ember halála nagyon súlyos dolog. A volt iraki diktátor megérdemelte a halált. Ha tovább kutatnánk a periratokat és bizonyítékokat, minden bizonnyal újabb szörnyűségekre bukkannánk Szaddám Huszein múltjában. A bökkenő csak az, hogy az iraki fenevad tényleg zsenge kezdő az amerikai elnökhöz viszonyítva. Az iraki hadmozdulatok lezárása, azaz 2003. május elseje óta az iraki halálos áldozatok számát 350 ezer és 900 ezer közé becsülik a szakértők. A tekintélyes Lancet magazin statisztikusai 655 ezer halottról beszélnek, ezt az adatot általában valósnak lehet elfogadni. Egy olyan konfliktusban, amely nem sorsszerűen megtörtént, hanem valakik, mégpedig az Egyesült Államok vezetői, felkent és demokratikusan megválasztott irányítói szabadították rá az iraki népre, nemzetközi tiltakozás közepette, az ENSZ felhatalmazása nélkül. Ezek azért valóban beszédes számok. Vajon mit érdemelne George Bush, ha egy akár elfogulatlan törvényszék elé kellene ülnie vádlottként, s beszámolnia a háborús bűnökben való szerepéről? Mesélhetne Abu Graibról, a szétlőtt esküvőről, az amerikai tizedesek erőszaktevéseiről és hidegvérű gyilkosságairól. Ha az iraki elnök 148 ember megölésének elrendeléséért kötelet kap, Busht legalábbis ló farkához kellene kötni, végighúzni a Pennsylvania Avenue-n, s végül máglyára vetni. Már ha egyenlő mércével kívánunk mérni, s elfogadjuk, hogy a halálbüntetés megold bármit is.
Washington úgy véli, hogy nagyon is. Ezzel a „titkos” – amelyet azért gyorshírként minden hírtelevízió közzé tett – kivégzéssel szerintük sikerült kihúzni az ellenállás méregfogát. Néhány napig majd még tüntetnek, és ezt követően hazamennek, mert megunják a dolgot – gondolhatja a zseniális elemző amerikai irodájában, s jelentésében azt írja, az iraki diktátor halálával érezhetően csökkent a veszély, az emberek nyugodtabbak, sőt, a síita területeken csókolgatják az amerikai katonákat. Bush pedig boldog, az ezután felrobbanó pokolgépeket pedig a demokrácia felé vezető út rögösségének tudja majd be. Nem zavarják majd azok a jelentések, amelyek szerint jelenleg az iraki lakosság sok mindenben különbözőképp gondolkodik, de egyetlen dolog minden népcsoport és vallási közösség számára nyilvánvaló: az amerikaiaknak menniük kell. Bush bölcsen csóválja majd a fejét, hogy vajon miért ilyen buták ezek az irakiak? Mint egykor Lyndon B. Johnson amerikai elnök, a vietnami háború vezérlője, aki el volt képedve, hogy miért harcolnak a vietnamiak ellenük, pedig ők csak jót akarnak nekik. Meg kólát, farmert. A nagy szemekkel csodálkozó Bush arcképét mindenesetre oda lehet tenni nagy elődei, Hitler, Sztálin, Pol Pot és Mao Ce-tung portréja mellé. Az teljesen mindegy, hogy a faji törvények védelmében, a kommunizmus eléréséért vagy a demokrácia iránti elkötelezettségből kifolyólag hajtok a mészárszékbe enynyi embert. A történelmet minduntalan aktualizáló politikusok és történészek például Mao esetében sokszor megemlítik, hogy azért milyen sokat tett Kínáért a kövérkés pártfőtitkár, Sztálinnál pedig felhozzák, hogy háború volt, és csak a hazáját védte. A texasi parasztmilliárdos sem önkénnyel, kéjjel öl, egyszerűen ezt az utat látja jónak, mert ezt mondják neki az említett elemzők és a neokonzervatív stratégák. De öl, ráadásul sokakat, számolatlanul, lelkifurdalás nélkül.
Most kivégeztetett egy legendát, akinek halála után nem kezdődött általános örömünnep Irak-szerte, legfeljebb néhány kurd és síita településen. Amerikai füllel fájó lehet hallani, de Szaddám Huszein nem maga az ördög volt, hanem „megosztó politikus”. Ezt az embert az iszlám egyik legnagyobb ünnepén, a mekkai nagy zarándoklatot lezáró íd al-Adha előtt egy nappal akasztották fel. Irak nagyon messze van Washingtontól, addig nem hallatszanak el a más vallások érzékenységét hangoztató, politikailag korrekt szólamok. Seattle repülőterén leszedik a karácsonyi dekorációt, nehogy ezzel megzavarják a nem keresztény utasok vallási meggyőződését, de a saját fájuk alá halott Szaddám Huszeint tesznek, ajándékul az egész arab világnak.
A CNN honlapján külön fülecske alatt láthatók az iraki áldozatok. A szövetségesek halottai, már több mint háromezer ember, névvel, születési idővel és hellyel, fényképpel, a haláluk körülményeivel láthatók. Az iraki százezreknek azonban egyetlen mondat sem jut.