(mi a hűség…)

Én nem tudom, hogy a távoli múltból miként érkezhet hozzánk eleven üzenet. Egy fénykép van a kezemben, Csikvándon készült, a turulszoborral ékesített hősi emlékmű mögött, valószínűleg az egykori evangélikus iskola udvarán, 1938 decemberében. Apám ennek a Győr megyei kisközségnek a kántortanítója volt a harmincas években és a negyvenes évek elején. A fotón anyám és nővérem, Ágota látható, helyi lányok és asszonyok társaságában, a kép bal szélén egy krampusz, jobb szélén egy Mikulás áll, ők maguk is csikvándi hölgyek, bár ezt a jelmezük leplezi.
Nővérem, aki Agota Kristof néven ír francia nyelven világszerte ismertségnek örvendő regényeket, érdekes látványt nyújt a csikvándi télben, ugyanis miniszoknyácskát visel, harisnyája térdig ér, lábának egy része csupasz, valószínűleg azon a napon enyhe idő lehetett. Ő hároméves volt akkoriban. Anyám bundában van: ő rendezte azt a Mikulás-napi ünnepséget, amelynek szereplői felsorakoztak a fényképezőgép előtt. Név szerint: Zámolyi Irma, Molnár Ida, Nagy Ilus, Csörköly Jolán, Kozma Ilus, Kondor Ilus, Viola-Pátka Irén (krampusz), Bokor Klára, Németi Lídia, Varga Jolán, Kondor Ilus, Polgár Emma, Zámolyi Magda (Mikulás), Kereszt Manci, Pektor Józsefné, Zámolyi Ilona. A fénykép azt bizonyítja, hogy 1938-ban Csikvándon, ebben az akkor nyolcszáz lelket számláló kis faluban közösségi élet folyt, az ifjú hölgyek nagy örömmel és lelkesedéssel vettek részt a Mikulás-napi bohóságban, a társulatból az összetartozás kellemes, meleg érzése árad.
Számomra azért is érdekes ez a kép, mert én ugyan nem vagyok rajta, de valahol nagyon a közelben lehetek; nyolc hónapos voltam akkor, anyám mosolyából a kismamák derűje árad. Ezt a fényképet Polgár Lajos nyugállományú csikvándi kőműves, amatőr helytörténész küldte el nekem karácsonyra. Ő, aki a tűnt időkben apám tanítványa volt, s példátlan hűséggel máig őrzi és ápolja emlékét, relikviákat gyűjt családunkról, a hajdani iskola egyetlen termében kedves, szép tabló mutatja be a Kristóf família ott töltött éveit. (Apám nemcsak tanító volt, hanem a Hangya Szövetkezet ügyvezetője, a templom kántora és a helyi leventék oktatója, akik közül az egyik a negyvenes évek elején száznyolcvanöt centimétert ugrott magasba, amikor is a magyar rekord még közel sem érte el a két métert.)
Polgár Lajos, aki már a kilencedik ikszet tapossa, karácsonyi üdvözletében leírt valamit, ami meghatott, ami csodálattal, tisztelettel és sóvárgással tölt el valamely régi, elveszettnek hitt emberi jóság és hűség után. A fényképen az első sorban ül közvetlenül Ági nővérem mellett egy fejkendős parasztasszony, Pektor Józsefné Kulcsár Zsófia. Polgár Lajos arról tudósít, hogy a mi családunk és Pektorék nagyon jó barátságban voltak, magam is emlékszem: negyven méterre laktak a tanítóháztól, és tőlük hordtuk a friss tejet. Mivel hatéves koromban elköltöztünk Csikvándról, ottani emlékeim szépek ugyan, de töredezettek.
„Annyira jóban voltak – írja Polgár –, hogy Pektorék azóta is gondozzák édesapád elhunyt nővérének, Laurának a sírját.” Laura nagynénémet én nem ismertem. Születésem előtt halt meg, a harmincas évek derekán. Azóta hetven év telt el. Családunk 1944-ben Kőszegre költözött. Apám rég, anyám tizenegy éve halt meg. Ők a pápai temetőben nyugosznak. És Csikvándon van egy sír, amelyben családunk egyik tagja fekszik, s amelynek Pektorék nemzedékről nemzedékre gondját viselik, felfoghatatlan szépségű hűséggel.
Hogy hol van ennek az emberi jóságnak az örök forrása, én nem tudom…