(mi is a béke…)

Én nem tudom, mikor szakadt ketté Magyarország, s szakadt vagy szakították. A kezdetek körül tapogatózunk-e, amikor arra emlékezünk, hogy a szabad demokraták mindmáig legjelentősebb és leghitelesebb személyisége, Kis János (elvből) micisapkának vélte a címeren lévő koronát. Csurka pedig szóba hozta az apákat és a fiúkat. Nem válunk-e nevetségessé, ha egy pillanatra elidőzünk a Kónya–Pető-vitánál, és az azt követő sajtódübörgésnél, s a tavalyi hóból megpróbálunk hóembert építeni? Vagy tán Potyka bácsi a hibás, sehová lett szkinhedjeivel? Vagy egyenesen Antall József szúrta el, midőn nem hozott létre nagykoalíciót az ambiciózus SZDSZ-szel, mikor is ez a liberális szövetség még nem a parlamenti küszöbbel bajlódott, hanem részt vett a főhatalomért folyó közbeszerzési pályázaton?
Ki tudja? Vajon akkor szakadozófélben volt-e az ország, amikor Hanáknét „megkorbácsolta”, majd a második emeleti ablakon át késsel „ledöfte” egy kóbor fasiszta, vagy amikor a parlamentben kitört a Hordó-gate, és a Tükör című hetilap azt írta, hogy Budapest utcáin náci alapvetésű máglyák lobognak? Nem Könyves Kálmán koráról beszélek, amikor nem voltak boszorkányok, nem is a pun háborúkról, hanem a tizenöt évvel ezelőtti időkről, amikor az ország fele még azt hitte, hogy az addig semmibe vett konzervatív értékek a rendszerváltozással szalonképessé, sőt kívánatossá válnak, s a zsidó–keresztény erkölcsiség uralja majd az életünket.
Emlékszünk még az egyházi iskolákkal és más egyházi intézményekkel kapcsolatos sikolyokra? Amikor például a mohó papok miatt egy feledhetetlen fuvolaszakkört szüntettek meg Győrött, s ebből a szabad magyar sajtó országos botrányt csinált.
Ki figyelt eközben a szerény szocialistákra, akik saját ősbölényeiket szemrebbenés nélkül tették hidegre, és áldozták fel a piacgazdaság oltárán, miközben a pragmatikus kommunista ifjak lerakták vagyonuk s későbbi politikai hatalmuk alapját? Ez áll a Bibliában: „A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé vált.” Miközben szegény Kónya és Pető vitázott, hazudós miniszterelnökünk nőttön nőtt, mint eső után a gomba. Ő nem szakított ketté semmit.
Miként lehet valamit kettészakítani? Elsősorban úgy, hogy a két végét kétfelé húzzák. De úgy is, hogy az egyik vége fundamentálisan rögzítve van, s a másik végét tépik, nyűvik. Lám, államfőnk azt mondta újévi köszöntőjében, hogy a felmérések szerint mi (mármint az emberek vagy a népesség) az alapvető dolgokban egyetértünk, például szeretjük a gyermekeinket. Akkor miért nem élünk békességben? Nemde? Mindenki szereti a saját gyerekét, még a kakukk is, amikor beletojik mások fészkébe. Miniszterelnökünk talán ugyanúgy szereti a kutyáját, mint én Natasát. Ezért értsünk egyet? Lám-lám! Micsoda öröm olvasni a hírneves blogban, hogy kormányfőnk mily elismeréssel szólt Dávid Ibolyáról, politikailag korrekt ellenfeléről, aki normális és békeszerető. Akkor is normális és békeszerető volt, amikor Lezsák Sándort eltávolította a frakcióból és a pártból annak a Herényinek a közreműködésével, akit bizony saját szememmel láttam én egykor Lezsák előtt bokázni.
Ajjaj! Hol is kezdődött? Mivel is? Milyen átmenet kínálkozott a szocializmusból a kapitalizmusba, ideológiai és erkölcsi téren. Békés? A szocialisták így szóltak talán, eddig a népé volt (mármint a miénk, kommunistáké) az ország, mától közös lesz? A szabad demokraták azt mondták, hogy ne veszekedjünk ilyen pitiánerségeken, mint a korona, meg a klerikalizmus meg a Horthy-temetés? Békesség? Ámen. Aztán a szocialisták és a szabadok, mármint a demokraták talán azt mondták, keblünkre minden magyarral? Egyetlen liberális közíró sem gúnyolta ki soha a lélekben tizenötmilliót?
Hogy minderre lehet-e békésen emlékeznünk, én nem tudom…