Mintha máris a döntőben kezdenénk

Miközben egy úszó vagy kajakos akár már most kijelentheti, hogy fő célja innentől Peking, egy vízilabdázótól igen furcsán hatna 2007 elején, hogy a 2008. augusztusi olimpiára készül. Mert élhetünk ugyan a Sydney és Athén utáni, sorrendben harmadik olimpiai pólóarany bűvöletében, de egy bökkenő azért mindenképpen van vele: idén még semmiképpen sem lehet megnyerni. Az előttünk álló esztendőben – és évnyitó sorozatunknak ez a tárgya – ugyanis „csak” világbajnokságot és Világligát rendeznek, már ami a válogatottakat illeti. Ám a kluboknak a kontinentális kupákban és a hazai bajnokságokban nemcsak egymással kell megküzdeniük, hanem a melbourne-i vb márciusi időpontja miatt azzal is, hogy kettészakad az európai versenyszezon.

Férfi vízilabda-válogatottunk legértékesebb címét még védi, hiszen olimpiai bajnok. Az athéni diadal óta eltelt időszakban azonban a szerbek sorrendben a világbajnoki, a Világliga-, a Világkupa- és az Eb-aranyat is elorozták a mieink elől. Ahogy ők számolják, négy döntőt nyertek a magyarokkal szemben; ahogy mi, úgy hármat veszítettünk, mert a Világligára roppant tartalékos keret utazott, az is csoda volt, hogy a fináléig verekedte magát. De a háromból semmi sem túl szívderítő arány, már amennyiben normális elvárás részünkről a puszta döntőbe kerülést „semminek” tekinteni. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján azonban a magyar–szerb végjáték tulajdonképpen előre kalkulálható, így részben Melbourne-ben is azért szeretnénk győzni, hogy ne hizlaljuk Sapicsék magabiztosságát egészen Pekingig.
Kemény Dénes szövetségi kapitány természetesen képes a vb-t önmagában és olimpiai távlatból is szemlélni: „Jelentős felelősségkerülés lenne részemről, ha azt mondanám, hogy a világbajnokság és a Világliga számunkra csupán eszköz. Senki ne gondolja, hogy nem zavarnak és bosszantanak minket az elmúlt két évben elveszített döntők, bár tegyük hozzá, hogy egy verseny nem a döntővel kezdődik, hanem azzal végződik. Odáig is el kell jutni valahogy. Ha magunkat adjuk, erőnknek megfelelően játszunk, akkor négyszer nyolc perc elegendő idő arra, hogy a tudásbeli fölényünk a szerbeket kivéve minden csapattal szemben érvényre jusson. Illetve a horvátokkal vigyázzunk, mert tavaly „bujkáltak”, nem minden játékosukat vetették be, és legjobb felállásukban ők felzárkózhatnak mögénk. Természetesen a vb-n és a Világligában is a finálé a célunk, annak pedig nagyon csekély a statisztikai valószínűsége, hogy hatból hat döntőt elveszítsünk. Persze nem csak ezért bízunk benne, hogy már idén megfordul a sorozat, és ha ez megtörténik, akkor Pekingig így is marad.”
A fiúkkal szemben a lányok vb-címvédőként érkeznek Melbourne-be, reményeik mégis viszszafogottabbak, pontosabban ingatagabbak. A csapat ugyanis az olimpiai 6. hely után diadalmaskodott 2005-ben Montrealban, majd tavaly a Világkupán az 5., az Eb-n a 3. helyet csípte el. A hullámzó eredmények mellett a hullámzó kedélyek is hozzájárultak a szövetségi kapitány, Szilágyi Péter bukásához, ezzel a veszéllyel az utódnak, Godova Gábornak is számolnia kell, és ezt ő is érzi: „Azt kell megszilárdítanunk, amit már jelenleg is tudunk, mert a vb-ig hátralévő időben sem a játékunk szerkezetén, sem a keret összetételén nem változtathatunk. Aztán az olimpiáig lesz másfél évünk, az már egészen más jellegű feladat. Valóban nem jó, ami és ahogy Szilágyi Péterrel történt, de egyebet nem tehetek, mint hogy olyan edzésprogramot állítsak össze, amely oldja a monotonitást.”
A legjobb hangulatjavító és közösségformáló a sportban persze a siker, és ez a megállapítás messze nem csak a válogatottakra igaz. Sőt, a klubokra még inkább az, hiszen a verseny- és eredménykényszer itt igazán folyamatos. A hazai vizeken évek óta egyeduralkodó Domino-BHSE is kettős céllal hajtja végig a telet, a tavaszt, majd – a vb-szünet miatt elnyújtott idény miatt – a júniust is. Itthon ezúttal is a Vasassal kell majd legkeményebben megküzdenie, az Euroligában pedig ideje megtörni az olasz hegemóniát. Mert igaz ugyan, hogy tavaly a horvát Jug Dubrovnik nyerte a legrangosabb trófeát, de mellette három olasz volt ott a Final Fourban, és a Pro Recco, a Brescia és a Posillipo trió most sem nagyon érné be kevesebbel. Mi viszont minden további nélkül igényt tarthatunk két helyre, mert a Vasasnak végképp semmi oka a kishitűségre – magyar vízilabdacsapatok esetében ez amúgy is értelmezhetetlen lelki és mentális állapot.