(mire jó a szórólap…)

Én nem tudom, ki találta fel a szórólapot és a szendvicsember helyett a szórólap-kézbenyomót. Bár a Blahán, ahol derék rendőreink oly nagy szakértelemmel és empátiával oszlatták a tömeget alant az aluljáróban, láttam egy olyan szendvicsembert, aki kezeivel szórólapokat osztogatott.
Bárki is volt a feltaláló, modern korunk egyik idoljának tekinthető, hiszen semmi sem dübörög oly erővel drága hazánkban (Szeretem Magyarországot!), mint a szórólapipar és az általa szolgált biznisz, amely létünk alapja. Általában a kapuk benyílóiba fémládákat szerelnek a házmesterek, ahova expediálható bármi reklámanyag. Mellékesen jegyzem meg, hogy ez nekem nagy segítség. Kutyámmal sétálni menvén ugyanis néha elfelejtek nejlonzacskót vinni magammal, és ilyenkor jól jön a biztonságos vízhatlan, fényes papírra nyomtatott multikulturális füzetecske, amikor Natasa hátsó lábaival megrugdossa az aszfaltot, jelezve, hogy végzett. Ez a szokása bizonyítja, hogy farkas ősei ismerték a higiéniát.
A minap megállított egy fiatal lány az utcán, s megkérdezte, feltehetne-e néhány kérdést. Az ifjú hölgy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem szociológia szakos hallgatója volt, a felmérés műfaját gyakorolta, s kérdései arra irányultak, hogy szívesen veszem-e, ha az utcán szórólapot nyomnak a kezembe, s ha már a kezemben van, mit kezdek vele. Válaszom az volt, hogyha altruista kedvemben vagyok, minden szórólapot átveszek, s magammal viszem a legközelebbi szemétládáig. Sosem fog el kíváncsiság, hogy vajon mi áll a papíron? – kérdezte. Sosem, feleltem.
Ezt a választ megnyugvással vette tudomásul, bennem viszont lelkiismeret-furdalás ébredt. Mi van, ha egyszer életem nagy lehetőségét mulasztom el, lefitymálva az üzleti és egyéb szférák nekem szóló üzenetét? Ezért egy altruizmusra csábító szép, plusz húszfokos téli napon elsétáltam Natasa kutyámmal a Blahától a Ferenciek teréig, s mindazt zsebre vágtam, amit a kezembe nyomtak, csak egyet használtam el, amikor Nati a dolgát végezte. Hazatérve lelkiismeretesen elolvastam az összes színes és fekete-fehér cédulácskán található javaslatot, ajánlatot s egyéb hozzám intézett felhívást. Huszonhét különböző szövegből válogattam ki néhányat, magam és embertársaim okulására.
Tizenegy cédulán arra buzdítottak, hogy tanuljak angol, német, francia, spanyol és japán nyelvet játszva, minden fáradtság nélkül, olyan könnyedséggel, mint egy gyermek, aki anyanyelvét a legtermészetesebb módon, szopás közben sajátítja el. E nyelvoktatói üzenetek azt szuggerálták: nem lehetek annyira hülye, hogy elszalaszszam ezt az alkalmat. Késő, gondoltam, tízévesen kellett volna, s valószínűleg nem oroszul…
Hat szórólap hívta fel a figyelmet végkiárusításra, ahol márkás olasz és más mediterrán cipők kilencvenszázalékos engedménnyel kaphatók, huszonkilencezer forint helyett kettőezerkilencszáz forintért. Utánanéztem: az adott üzletek hónapok óta minden áldott nap végkiárusítást tartanak, ami tulajdonképpen a Biblia kenyér- és halszaporítás csodájával ér fel. A legmegindítóbb szórólapüzenet a következő volt: „Csődbe mentem. Üzletem felszámolás alatt áll. Kifutóban lévő ruhákra, cipőkre, háztartási gépekre kilencvenkilenc százalék árengedményt adok. Ez sem éri meg önnek?” Ennek is utánanéztem: a cég minden héten kedden csődbe jut.
Egy színes szórólap mécstartót, angyalbábot, díszpárnát, tányéralátétet, sütőedényt, zsiráfot és díszkörtét ajánlott nekem, úgyszólván ingyen.
Miután a huszonhét nyomtatványt elhelyeztem a szelektív szemétgyűjtőben, arra gondoltam, hány száz tonna papír megy veszendőbe havonta ezen az egyszerű módon. Hogy kinek éri meg mégis, én nem tudom…