Napraforgók

Meg nem értett zsenikkel van tele a művészettörténet. Később eme értetlenség miatt az utókornak lelkifurdalása támad, ezért hajlamos olyan vélt zseniket is felmagasztosítani, akik érdemtelenek rá. A kortárs kicsit olyan, mint a bányaló: itt él és verejtékezik, de vak a jelenre. Inkább csak megérzései vannak, mint meggyőződései: többnyire nemcsak a távoli múltból képtelen tanulságokat levonni, de az előző órából sem. Emiatt a jövőtől végképp irtózik, s kétségbeesetten kapaszkodik a pillanat agyzsibbasztó csodaszerébe, már-már tökélyre fejlesztett laterna magicájába, amit közkeletűen úgy neveznek: média. Ilyenkor világosodik meg a premediális népi bölcsesség értelme: vak vezet világtalant.
Akinek tömegiszonya van, ne menjen a második századába lépett Szépművészeti Múzeum Van Gogh-kiállítására. Hiába a számítógépes látogatóadagolás, hasztalanok a ravaszdi elterelő hadműveletek a csendélet- és olajfasorozatok felől más, marginálisabb opusok, ilyen-olyan korabeli alkotások felé: a tündöklő festménycsodák körül mégis állandó a tolongás. Egy állítólag kultúrbarbárrá züllött nemzet tolong az egzaltált mester sokfelől összeszedett vásznai előtt, mert bennük véli megtalálni az útközben elveszített, elsinkófált bizonyosságot. Az egzaltált mester bizonyára csodálkozna e tumultuózus jeleneten: hogy létezik akkor, hogy életében mindössze egyetlen képét sikerült eladnia, azt is egy kolleginának? S miként tudott normává, sőt a sznobéria tárgyává válni mindaz, ami bő száz éve még elmegyógyintézetbe való abnormalitás volt?
Szívesen tódítanám, hogy az emberi faj, amely több világégést is túlélt azóta, tanult a történtekből, s hozzáidomult a boldogtalan életű Van Goghhoz – ám ez önáltatás lenne. Olyan önbecsapás, ami a zsenit és a bolondot, az átlag fölöttit és az átlag alattit képes a borzongató deviancia közös nevezőjére hozni. Mintha azelőtt mi is megláttuk volna a letépett napraforgó-tányérokban a modern kor illúziótlan világmagyarázatát. Mintha magunktól is tudtuk volna, hogy az Isten nélküli templom zordan fenséges lehet ugyan, de titkos értelmű soha többé.
Abban a félhomályos múzeumi tolongásban korunk földhözragadt embere óhatatlanul továbbgondolja a meg nem értett zsenik munkateóriáját. Vannak-e analógiák a művészeten kívül is: például a tudományban vagy a politikában? Kitermelte-e mondjuk a közgazdaságtan a maga Van Goghjait? Akkor leszünk-e boldogabbak, ha egy világmegváltó elmélet az értetlenség nihiljébe hull, vagy ha akkurátus módon elkezdik megvalósítani, mint Marx üdvtanát a világ harmadán vagy Friedman emberellenes agymenéseit a pinocheti Chilében és a gyurcsányi banán-Magyarországon? Elegendők volnának-e a Van Gogh-i lélekborzoló színek ilyen abszurdum megfestéséhez? S vajon merő vegytani véletlen-e, hogy a mester lila dáliái mögül épp a rózsaszín háttér kopott jellegtelen szürkére?
A meg nem értett politikus nem politikus. Az a politikus, aki megelőzte korát, vagy elmaradt tőle, nem érdemli meg, hogy a közt szolgálhassa. A művészettörténet képes feltárni a mindenkori jelen idő baklövéseit; a politika múltját taglaló történettudomány azonban csak eső után köpönyeg. Egy műítész bátran tévedhet; a politikai teljesítményt megítélő választópolgár viszont büntetlenül nem. Kit érdekelnek ma már Van Gogh korának Gyurcsányai? Csak a megszállottakat. Abban a korban ők voltak élet és halál urai – de legalább nem panaszkodtak meg nem értettségről. Ezek a maiak akár milliárdokért is a fejünkbe sulykolják sekélyes, hazug üzeneteiket. Pillantsunk inkább a letépett napraforgókra, hogy tisztán lássunk…