Bölcsen tesszük, ha a tényektől indulunk. Válogatottunk nyolc mérkőzést vívott a vb-n, ezekből ötöt megnyert; végrehajtott egy hatalmas bravúrt (a hajrában négygólos hátrányból fordítva legyőzte a most már fináléra esélyes Dániát), felülkerekedett két, hasonló kaliberű riválison (Norvégián és Szlovénián), elintézett egy árnyalatnyival (Csehország) és egy sokkal gyengébb (Angola) játszótársat. Három vereségét az olimpiai bajnok Horvátországtól, a vb-címvédő Spanyolországtól, valamint Oroszországtól szenvedte el. Ha ez utóbbi meccs nem úgy megy el, ahogy – két másodperccel a vége előtt –, hanem tisztes helytállással, két-három góllal, most talán szemernyi rossz érzésünk sincs. Már csak azért sem, mert alapesetben egy hatos körmérkőzésben négy pont elegendő a negyedik helyhez – Mannheimben azért nem volt az, mert a dánok átrendezték a képet. Ha úgy tetszik, minden örömünknek és keservünknek ők voltak az okozói. A vb előtt gondolatainkban vagy inkább vágyainkban eggyel magasabb polcra helyeztük magunkat, mint ahová illünk, de a nyitányon a skandinávok feletti bravúrral fel is emelkedtünk ide. Aztán azzal, hogy a spanyolokat és az oroszokat is megverve visszaelőztek, ugyanők rántottak le bennünket eredeti szintünkre, bár helyesebb most azt taglalni, a mieink miben hibáztak.
Abban feltétlenül, hogy a modern kézilabda kulcspozíciójában, átlövőben nem akadt nemzetközi szintű teljesítményünk. Perez Carlos ügyét hagyjuk, a fiatal Putics Barna tényleg sérült volt, Ilyés Ferencet megroppantotta az átigazolása, illetve annak szegedi fogadtatása körüli hercehurca, a másik oldalon Nagy László hiába a Barcelona ásza, ott egy a sok klasszis közül, itt viszont egyedül kellett volna vinnie a csapatot, de erre ő nem alkalmas. A fiatalabbak nem tudták kiváltani az így túlterhelésnek kitett kulcsembereket; Ivo Diaz 35 éve, Gál Gyula robosztus alkata súlyát cipelte egyre nehezebben, és amikor az oroszok ellen a két Iváncsik is kidőlt, nem maradt támadó fegyverünk. Hogy védő sem, az már érthetetlenebb, mert ez inkább koncentráció és szándék kérdése, a szélekről kapott temérdek gól pedig a vb-elitben megengedhetetlen.
Mi, magyarok szeretünk egyetlen döntő okot felfedezni az aktuális kudarc vagy balsiker mögött, és a médiában nyilatkozók ezúttal a csapat körül rajzó menedzserekben, illetve az ő figyelemelterelő hatásukban látták meg a gonoszt. Tény, akadt közöttük, aki hivatásának szakmai és emberi minimumát is alulmúlva sajátította ki a maga céljaira a vb-t, az is vitathatatlan, hogy a fő kiszemelt, a remekül kezdett Császár Gábor a középdöntőre elsápadt, elszürkült. De azt se feledjük, hogy négy éve Portugáliában az akkor még siheder Ivano Balic, Mirza Dzomba és a többi horvát összehasonlíthatatlanul nagyobb ostromnak volt kitéve, és mindanynyian jól viselték azt; megnyerték a világbajnokságot, aztán annak is köszönhetően kerestek egy szekérderéknyi pénzt.
Aki a németországi vb magyar vonatkozású eseményeinek bármelyikére is azt hiszi, egyedi volt, annak egyszerűen rövid a memóriája. Hiszen férfi kézilabda-válogatottunk az elmúlt három évtizedben negyedszer végez úgy kilencedikként, hogy látszólag példátlan balszerencse sodorja ki az első nyolcból. 1978-ban Dániában a románok nyilvánvalóan idő után, a szélről belőtt ziccerrel nyertek 22-21-re, a döntetlennel mi jutottunk volna tovább; 1982-ben Németországban még egy aprócska győzelem kellett volna az előkelőbb helyezéshez, de csapatunk háromszor játszott 20-20-at, egyszer 19-19-et; végül 1999-ben Egyiptomban az egyenes kieséses nyolcaddöntőben a franciák az utolsó pillanatban, középkezdésből az üres kapuba ívelve intéztek el bennünket 24-23-ra. De ez nem az általános magyar átok, ugyanis nem minden garnitúránkat sújtotta, éppen ellenkezőleg: az 1986-os vb-ezüst alkalmával együttesünk egy-egy góllal verte Svédországot és Izlandot, kettővel Romániát, az 1997-es negyedik hely felé vezető úton a nyolcaddöntőben és a negyeddöntőben is egy-egy góllal Csehországot és Izlandot. Mindez nem véletlen, inkább a csapat, a játékosok és a szakvezetők kisugárzása, habitusa határozhatja meg, de egy gól pluszban vagy mínuszban: ennyi a különbség siker és kudarc között, ennyi rombolhat le vagy emelhet fel sorsokat.
Mert a kérdést most is fel kell tennünk: milyen következményei lesznek a vb-szereplésnek? Magyarország szerencsére nem tűnik el a férfi kézilabda térképéről, mint az 1999-es vb után, amikor nélkülünk zajlott a 2000-es és a 2002-es Eb, a sydneyi olimpia és a 2001-es vb. A jövő évi kontinensviadalra Litvánia kiejtésével el lehet jutni, és ezt az akadályt kötelező venni. Az olimpiai kvalifikáció ügye még bizonytalan, de végleg az sem bukott el. Hazai népszerűségvesztéstől sem kell tartani, mert a magyar szurkolónál nem az számít, ki győz, hanem az, kit tart érdemesnek a győzelemre, a csapatot pedig éppen a vb-n zárta szívébe a publikum. A sportág támogatói nemcsak amiatt nem szélednek szét, mert érvényes a szerződésük, hanem azért sem, mert a főszponzor Pannon GSM vezérigazgatója norvég, ráadásul hajdani kézilabdás, és a vb-helyszínre küldött sms-eiből is kitűnt, pontosan érzi és tudja, mi történt.
Ahogy ilyenkor lenni szokott, Skaliczky László jövőjével kapcsolatban is felröppentek a találgatások, rosszabb esetben az álinformációk. Például az, hogy a szövetségi kapitány már le is mondott – ezzel szemben ő annyit állított, hogy a következtetéseket neki is le kell vonnia. A szövetség elnöksége február 20-i ülésére készíti el a jelentését, ekkor nyilvánvalóan a személye is téma lesz. Akár marad, akár megy, vadonatúj korszak nem kezdődik majd a férfi válogatottnál, mert ha máshogyan lehet is csinálni, másokkal nem nagyon.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
