Honnan ez a szlávos hangzású név?
– Édesapám révén félig bolgár vagyok. Szófiában születtem, de tízéves koromtól Magyarországon élek. Apai nagyapám egyébként népzenész volt, tőle eredeztetem a balkáni muzsika iránti vonzódásomat, de csak tizenhat évesen kezdtem tudatosan és aktívan foglalkozni a műfajjal. Igaz, már addig is érdekesnek találtam, de mivel zongorázni tanultam, kamaszkorom a klasszikus és persze a könnyűzene jegyében telt.
– Tízéves koráig rendszeresen hallhatta bolgár nagyszülőjét muzsikálni?
– Persze. Ő Plovdiv mellett egy kis faluban lakott, tehát elsősorban trákiai népdalokat játszott kemenén, amely vonós hangszer. Gyerekkoromban rengeteg esküvőn, keresztelőn és más ünnepségeken hallhattam élőben bolgár népzenészeket, főleg a nagyapámat, aki falujának egyetlen zenésze volt. Miután meghalt, kötelességemnek éreztem, hogy továbbvigyem ezt a hagyományt, az egyetlen fiúunokaként a családban. Nagyapámtól főleg a stílust és a hozzáállást sajátítottam el, és általa ismertem meg több olyan muzsikust, akik nagyon jól zenéltek. Tőlük sok-sok év alatt tanultam meg, hogyan is kell a balkáni zenét játszani. Mivel minden iskolai szünetet Bulgáriában töltöttem, ezért mindez nem okozott gondot. Nyáron is csak legfeljebb két-három hetet tartózkodtam Magyarországon, amikor letudtam a kötelező nyári építőtábort, illetve diákmunkát. Aztán azonnal vonatra szálltam, meg sem álltam Szófiáig, ugyanis nagyon szerettem az ottani hangulatot, és szerencsére megmaradtak azok a barátaim, akikkel tízéves koromig ismerkedtem meg.
– A bolgár nyelvet kifogástalanul beszéli?
– Igen, annál is inkább, mert Budapesten is bolgár iskolában folytathattam a tanulmányaimat. Az pedig, hogy a nyarakat Bulgáriában töltöttem, nemcsak a nyelvtudásomat erősítette meg, hanem a zenei pályán is elindított. Annyira vonzódtam az ottani muzsikához, hogy mulatságokról mulatságokra, esküvőkről esküvőkre jártam, így lesve el a fogásokat a profi népzenészektől. Először kis pikulákon és más egyszerű fúvós hangszereken játszogattam, aztán sok-sok év alatt megtanultam jó pár hangszeren zenélni. Ehhez jó adag elvetemültség is kellett; szombat esténként, miközben az osztálytársaim diszkóba mentek, én otthon a spájzban gyakoroltam egy-egy dallamot akár órákon keresztül is, az őrületbe kergetve ezzel a szomszédokat.
– Mikor dőlt el, hogy profi zenész lesz?
– Eleinte csak társakat kerestem magam mellé, akikkel együtt tudok játszani. Remek muzsikusokra leltem, és bár amatőr szinten kezdtünk el működni a Zsarátnok zenekarral, hamar azt vettük észre, hogy egyre többen és többen látogatnak el fellépéseinkre. Lassan kialakult a törzsközönségünk, és bizony, majdnem másfél évtizeden keresztül, egészen a kilencvenes évek elejéig állt fenn a Zsarátnok. Elmondhatom, hogy a balkáni zenét játszó hazai csapatok közül a Vujicsics-együttes mellett ez bizonyult a legismertebbnek és legkedveltebbnek. Sosem voltak intézményes támogatóink, szponzoraink, mégis megálltunk a saját lábunkon. Abban különböztünk a hasonló stílusú magyarországi zenekaroktól, hogy bolgár, görög és szerb muzsikát egyaránt játszottunk. Ez külföldön szintén felkeltette az érdeklődést irántunk, így sokszor játszottunk nyugati és keleti országokban is.
– Miért szűnt meg a Zsarátnok?
– A kilencvenes évek elején eljött az a pillanat, amikor engem már nem elégített ki ez a formáció. Zsarátnok-os zenésztársaim kitűnő népzenészek, de én akkoriban egyre inkább az úgynevezett világzene felé fordultam, úgyhogy szép lassan leálltunk az együttessel. Hála istennek, a legjobb formánkban hagytuk abba a közös zenélést, és azt még a mai napig el tudom képzelni, hogy olykor-olykor összeállunk egy-egy fellépésre.
– Mit jelentett a világzenéhez fordulása?
– Szerettem volna némi kreativitással hozzányúlni a különböző népzenékhez, de eleinte még magam sem tudtam pontosan, miképpen. Ekkorra azonban már kiterjedt kapcsolatrendszerem alakult ki a nemzetközi zenészvilágban, több külföldi lemezen játszottam, így megannyi helyről értek hatások. Annál is inkább, mert a sok-sok stílust elegyítő világzene ebben az időszakban kezdett előretörni. Magyarországon az elsők között rukkoltam elő olyan fúziós stílussal, amely a hagyományos népi muzsika és merőben más zene ötvözetét jelentette. Ezek a kiadványaim aztán eljutottak külföldre, aminek köszönhetően több producerrel is kapcsolatba kerültem.
– Az elmúlt tizenöt esztendőben milyen fúziós zenét játszott?
– Nálam a balkáni és a magyar népzene mellett leginkább a dzsessz és a rock jelenik meg, de a legutóbbi lemezeimen helyenként hallható például funky és rap is, nem beszélve az ír zenei motívumokról. Utóbbi annak köszönhető, hogy amerikai producerek meghívtak a Riverdance táncos-zenés produkcióba, ugyanis szükség volt olyan hangszeres szólistára is, aki a közép-európai és a balkáni muzsikákban jártas.
– Milyen jellegű produkció a Riverdance?
– Nagyszabású, tipikusan amerikai show-műsor, amelyben elég hangsúlyosak, de korántsem dominánsak az ír zenei elemek. Emellett ugyanis több nép muzsikája megjelenik a monstre műben. A Riverdance lényegében ügyesen összehozott világzene, okosan átszerkesztett, illetve megkoreografált ír jellegű táncokkal fűszerezve. Tapasztalt producerek rengeteg pénzt tettek ebbe a műsorba; a táncosokkal, a zenészekkel és a technikai személyzettel együtt körülbelül 150 ember turnézta körül a földet jó néhányszor.
– Ez hány évet jelentett az életében?
– Hetet. Egy héten nyolc előadást tartottunk, ami rendkívül fárasztó munkának bizonyult. Eleinte a legfurcsább persze az volt, hogy be kellett állnom a sorba szinte közkatonaként, holott addig szabad emberként a Zsarátnokban zenekarvezető-frontember voltam. Persze rengeteget tanultam minden téren, és nem mellékesen anyagilag is megérte részt venni a Riverdance-ben. Négy év alatt viszont annyira kifáradtam az állandó turnézástól, hogy helyettes után kellett néznem. Találtam is Bulgáriában olyan muzsikust, aki megfelelt ennek a várakozásnak. Még három évig aztán két hónapos váltásban szerepeltünk a produkcióban.
– Mennyire érezte közelinek e tipikusan amerikai show zenei világát?
– Közel állt hozzám, hiszen nagyon ügyes zeneszerző írta meg a Riverdance muzsikáját, mégpedig Bill Whealen. Olyan ügyesen megszerkesztette a különböző stílusokat, hogy olykor kicsit irigykedtem is rá, pedig jó viszonyban álltunk. Eleinte a hatalmas színpad, a kitűnő technika és az óriási közönség rendkívül lelkessé tett, természetesen élveztem a zenélést is, de egy idő után gépiessé vált az egész. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy 2001 szeptemberében, amikor New Yorkot terrortámadás érte, éppen itthon tartózkodtam, mivel a váltótársam játszott a Riverdance-szel a Broadwayn. Az ismert okok miatt pár hónapra leállt a színházi élet odakint, úgyhogy nekünk is negyed év szünetet rendeltek el. Amíg itthon voltam, megérett bennem az elhatározás: jó ideig nem megyek játszani a Riverdance-szel, Magyarországon maradok.
– Készen álltak 2001-ben a saját zenei témái?
– Igen, hiszen a Naplegendát szinte teljes egészében a Riverdance turnéin, szállodai szobákban írtam meg. Egyébként a produkció hét éve alatt három lemezt adtam ki, úgyhogy amellett, hogy játszottam a show-műsorban, végig saját zenéimen dolgoztam. A Naplegenda anyagát még odakint állítottam össze számítógépen, aztán amikor hazajöttem, már csak a zenészeket kellett behívni a stúdióba, illetve még össze kellett csiszolni a muzsikát a tánckoreográfiával.
– A Naplegenda nagy sikerű táncszínházi produkció lett, ebben a műfajban talán a legsikeresebb hazánkban. Mit szóltak a népzenészek az ön új zenei világához?
– Megoszlanak még ma is a vélemények. Minden tiszteletem a hagyományos népzenéé, illetve a táncházakban játszó muzsikusoké, én is ezekben a berkekben éltem tizenöt–húsz évig, de már vagy másfél évtizede valamelyest elszakadtam ettől a világtól. Becsülöm azokat, akik egész életükben tradicionális népzenét játszanak, de engem több műfaj is rabul ejtett, amelyeket a magam módján megpróbálok ötvözni. Egyáltalán nem szakadtam el magától a népzenétől, hiszen továbbra is balkáni, magyar és cigány népdalok adják a lemezeimen hallható dalok gerincét. Az viszont tény, hogy mást képviselek, mint népzenét játszó kollégáim nagy része. Lehet, hogy tévedek, de sokuknál bizonyos hagyományokhoz való görcsös ragaszkodást érzékelek, ami elszigetelődéshez vezethet, ráadásul tudomásul kell venni, hogy a népzene mindig fejlődött. Mindazonáltal az nagyon lényeges, hogy lehetőleg mindent archiváljunk, és legyenek olyan zenekarok, amelyek tradicionális népzenét tudnak játszani. Akik azonban kijelentik, hogy csak a tiszta forrás megőrzését tartják egyedül üdvözítőnek, azoknak tudatosítaniuk kéne, hogy valójában csak úgy menthetők át a régi értékek, ha beillesztjük őket a mai keretekbe. Egyébként csak szűk körhöz jut el őseink dallam- és hangszeres világa. Sokan támadnak engem ezért a véleményemért, pedig én bizonyítottam a táncházakban, csak éppen szeretnék valami újat is alkotni úgy, hogy a hagyományokat és a modernitást ötvözöm. Ne felejtsük el, hogy az erdélyi népzenébe is csak néhány évszázaddal ezelőtt épült be a hegedű! Mi pedig, egyre többen, ha úgy tetszik, elektromos hangszerekkel kiegészítjük, díszítjük a hagyományos népzenei hangzást.
– Talán azért is támadják önt, mert több világzenei előadó, főleg külföldön, úgy kutyul összevissza mindenféle stílust, hogy annak valóban nincs túl sok művészi és élvezeti értéke.
– Ez tényleg így van. Az azért elengedhetetlen, hogy aki hozzányúl a népzenéhez, az tényleg értsen hozzá, vagy legalábbis dolgozzon együtt olyanokkal, akik otthonosan mozognak ebben a világban. Csak így születhet hiteles és színvonalas világzenei anyag. Az idő engem és a hasonló gondolkodásúakat igazolja, hiszen egyre több olyan kiadvány jelenik meg, amely a hagyományos és a modern zenei elemek ötvözetéből születik.
– Mely előadók sorolhatóak ebbe a világba idehaza?
– Csak néhány művészt említenék. Ide sorolható a nemzetközi hírű cimbalmos, Balogh Kálmán vagy a műfajában világhírű, szlovákiai magyarokból álló Ghymes és több ifjú énekes hölgy, akikkel együtt is dolgozom: Herczku Ágnes, Palya Bea, Szalóki Ágnes, Bognár Szilvia, de nem feledkezhetünk meg természetesen Lovász Irénről sem. Mi mindannyian tudunk és szeretünk is játszani hagyományos népzenét, de nem csupán azt. Talán elmondhatom, úgy kötünk kompromisszumokat, hogy az nem jelent megalkuvást. Egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy nagyon sok olyan fiatalt fogunk meg a muzsikánkkal, akik a hagyományos népzenét amúgy sajnos nem hallgatnák meg. Nekem egyébként részben ez a célom, részben pedig az, hogy valami újat hozzak létre. És bizony, egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy napjaink népzenéje a pop-rock.
– Bizonyos értelmezés szerint tehát a tradicionális és a mai népzenéket ötvözi.
– Így van. Azért persze a számítástechnikai zörejnek tűnő dalocskákat nem tartom napjaink népzenéje részének, de például a Beatles vagy éppen a Fonográf szerzeményeit maradandó értékűnek hiszem. Azok a műfajok, amelyek valamilyen formában megőrzik a hagyományos motívumkincseket, sok-sok év múltán klasszicizálódnak. A country, a blues, a beat mind-mind népzenei gyökérzettel rendelkezik.
– Nemrég adták ki Herczku Ágnessel közösen a Volt nékem szeretőm… című lemezüket. Hogyan álltak össze ezek a dalok?
– Ági több csodálatos magyar népdalt hozott, én pedig betettem a kosárba egy bolgár és egy ír amerikai tradicionális nótát. Mivel énekes számokról van szó, a dallamokhoz nem nyúltam hozzá. A zenei környezetet viszont úgy építettem fel, hogy a dalok adottságait figyelembe véve modern hangzást, fordulatokat rendeltem az ősi motívumokhoz. Tehát a hangszeres részekben teljesen szabadon mozgok, beteszek ide-oda még funkys, dzsesszes, rockos gitártémákat is, amelyeket magam találok ki. Olyan is előfordul, hogy egy magyar népdal köré elhelyezek bolgár vagy esetleg ír népzenei elemeket, amit azonban csak úgy tehetek meg, ha megtalálom az átfedéseket a különböző dallamok között. Egyébként az új lemez számaival viszonylag rendszeresen fellépek a Fonó Zeneházban Herczku Ágnessel és még két zenészkollégánkkal együtt. Legközelebb pedig február 10-én a MU Színházban játszunk.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
