Oktalan kiáltás

Globális fölmelegedés? Lehet. De nem biztos. Tömörkény István, a népélet és a hátterét nyújtó természet remek megfigyelője és ábrázolója több mint száz éve, 1899-ben szóvá tette a szokatlan teleket. Először 1893 tájára téve a furcsa jeleket. Virágos télen címmel így írt: „Valami hat éve lehet annak, hogy újév után hirtelen megolvadt a hó, s nehány olyan nap került a tél kellős közepébe, hogy háromkirályok napján egy kabátban jártunk-keltünk a mezőn. Akkor azzal mindenki igen nagyra volt, hogy mily különös természeti csuda ez, az újságok is emlegették. Pedig a mostani télhez képest semmi sem volt az; az idő valóságosan a feje tetejére állt. Néhanapján reggelenkint néhány jégkéreg fekszik az árkok vizein, de már délelőttre megolvad. A fű zöld mindenütt, a nap fénye erős, szinte süt, s a gyümölcsfákon oly vastag a rügy, az ember azt hiszi, kipattan.”
Most azzal ijesztgetnek bennünket, hogy pár évtized múlva hazánkra a mediterrán éghajlat lesz jellemző. Tömörkény 1899-ben írta: „Itt nemigen szeretnék a népek, ha valami módon az időjárásba beütne az örök tavasz. Már csak szükséges a tél, s mikor, mint most is, nincsen, kiforgatja a maguk valóságából az embereket. Azt lehetne például hinni, hogy ilyen időben kisebb a nyomorúság, mint a nagy, kemény teleken, amikor csonttá fagy a föld, és sír a szekérkerék a havon. Pedig nem, hanem inkább a fordítottját lehet mondani.” A fagy meg a hó, mondja az író, kenyeret ad a napszámosnak, a favágónak, a fuvarosnak. „Bár amúgy szép dolog januárban egy kabátban sétálni zöld mezőkön, de azért, Istenke, ha jó szívvel vagy hozzánk, hagyd csak az ilyen pázsitokat a taliánoknak, de inkább kemény teleket teremts, mert mi már ahhoz vagyunk szokva.”
Ezek az emlékek többször visszatérnek írásaiban. 1905 karácsonyán írta: „A világ különben amúgy is fölfordult időjárás tekintetében. A nyáron hónapokig nem volt eső, azután pedig jött belőle annyi az égi magasból, hogy fele is sok lett volna.” (Kódorgás közben – ez volt tárcájának a címe.)
Majd így folytatta: „Biz, a kalendáriumcsinálók egy idő óta elfelejtették a mesterségüket, vagy pedig, hogy becsapja őket ez a felfordult világ. Most négy éve is nyitott ablaknál ültünk karácsonykor, valami hat éve pedig január első hetében, háromkirályok napján, kint a tanyán, délután, sétálni a zöld mezőre mentünk.” Négy éve, tehát 1901-ben. Apósának, Kiss Palcsinak a tanyája a mai Zákányszék határában, a Sebőkhögyben volt.
Vándormadarak (1906) című elbeszélésében így tépelődött az éghajlatbeli furcsaságokon: „Mert ilyen ugrabugráló időjárás, mint az Alföldön, nincsen másutt sehol. Nem esik csodaszámba nyitott ablak mellett nézni a naplemenetét karácsonykor, s olykor újesztendő napján lehet sétálni a zöld mezőn.” „Mintha eltolódtak volna az évszakok. Valamikor tavasz volt márciusban, és nagy nevezetességnek tartatott a márciusi hó: mind szép lett az a lány, aki abban mosdott. No, ha ez igaz, akkor most már minden lánynak szépnek kell lennie, mert nemhogy márciusi hóban, de áprilisi havazásban is kivehetik a részüket.”
Szirtesek a partok című híres novellájában meg így számolt be az időjárási rendellenességről 1910-ben: „A templom neve napján nem volt hideg, pedig Miklós napjára esik a templom neve napja.” Ez az író háza mögötti görögkeleti szerb templomra vonatkozott. Előző évben, írta, kemény tél volt, kétszer egymás után talán nem lesz… A szintén a szomszédságában folyó Tiszán nem úsznak jégtáblák, mint tavaly. „A vadliba még éjszakánkint igencsak röpdös a magasban a víz fölött, s ha a város fölé ér, oktalan módon kiáltoz. Napfény is van, s a sündisznó sem ment még el aludni, mert homokásás közben még nem található. Tegnapelőtt szivárvány volt, a légy némely része is föltámadt e csudálatos téli időben, sőt olykor mintha hallani lehetne a szúnyog szárnyának halk zizzenését.”
Enyhe volt a tél 1914-ben is. Ilyenkor, írta Tömörkény Régi suba című tárcájában, sapka nélkül nem lehetett hazulról elindulni. „De ez régen volt. Ma már az időjárás is divatosabbra vált. Minélfogva a subák sem mutatkoznak olyan szükséges dolgoknak, mint ezeknek előtte. Készítőik is megfogyatkoznak…”
„Az időjárást azonban ma már nemigen lehet úgy tudni, mint ezeknek előtte” – szűrte le ismét a tanulságot. „Összevissza van kavarodva, mint ez az egész világi élet.” Ugyanebben az évben, már a világháború kitörése után, Rossz idők című tárcájában megint így latolgatta az időjárási anomáliákat: „Az idők járása eltolódott. Néha, mint a tréfa mondja: télikabátban lehet mosdani nyáron, és napernyővel lehet a mezőre sétálni háromkirályok napján. Ha néha valamiből megembereli magát a termés, akkor olyan csőstül adja, hogy nincsen ára. Máskor meg semmi sincsen. Ha a szőlő nekifog, annyi levet ad, hogy drágább a hordó, mint a bor, amit bele kellene tenni. Az idén a barack játszotta meg így magát…”
Két év múlva, 1916-ban A jégverés című írásában is visszatért a dologra. Mi előbb az atombombára, most a globális fölmelegedésre fogjuk az okot; akkor, érthetően, a háborút gyanúsították vele: „Igazuk van-e azoknak, akik azt mondják, hogy ezt a feje tetejére állított időjárást az esztendők óta tartó sok ágyúzás csinálta?” Hiába mondják a szakemberek, hogy az időjárás sokkal magasabban készül, mint hogy az ágyúzás hathatna rá, mondja Tömörkény, e kérdés eldönthetetlen. Az azonban bizonyos, erősíti, hogy „nagyon eltolódott az időjárás”. „Néha azt sem tudjuk már, hogy mikor van tél, s mikor van tavasz vagy ősz.”
Fölidézi a XIX–XX. század fordulóját: „A hetvenes–nyolcvanas években szép évszakok voltak, valamennyi a kötelességének tartotta, hogy úgy forogjon, ahogy a kalendárium parancsolta. Eljött idején a hó, s idején elment. A márciusi hó olyan ritkaság volt, hogy lányszépítő szernek tartották; most van olykor májusban is havazás, ellenben karácsonykor nyitott ablak mellett lehet megenni a délebédet.”
Ismeretes a szólásmondás: Nem eszi meg a kutya telet. Nem múlhat el a tél fagy és hó nélkül. Hiába volt enyhe a december meg a január, nincs vége még az évszaknak. Január, február, itt a nyár… De addig még – az évszázados tapasztalat szerint – jön a zord télvége.