Mivel nem találtuk kielégítőnek az idegrendszer működésének modellezésére a reflexelméletet, ezért megvizsgáltuk, hogy egyszerű mozgásfunkciók esetén igazolható-e a százéves elgondolás érvényessége – idézi fel a nagy jelentőségű kísérletsorozatot Székely professzor. – A kérdés megválaszolását egy német kollégával, Ulrich Klinggel azzal kezdtük, hogy megnéztük, igaz-e az a feltevés, miszerint egy adott feladat elvégzésére egy adott idegsejt mindig adott módon utasítja a végrehajtásért felelős izomsejteket. A kísérlethez részben elektronikus modelleket, részben kétéltűembriókat használtunk. Megnéztük, mi történik akkor, ha egy végtagot eredeti helyéről eltávolítunk, és azt a kísérleti állat más testtájára ültetjük be. Kísérleteink során az állat lábát annak oldalára, hátára operáltuk át. Az inger-válasz elmélet értelmében azt várhattuk volna, hogy a végtagok számukra idegen helyen is jól működnek. Nem így történt. Valamilyen ingerre vagy nem reagáltak, vagy úgy mozogtak, mintha a hátat akarták volna mozgatni. Ahhoz, hogy jó végtagmozgást láthassunk, a gerincvelőnek azt a szakaszát, amely a hátmozgást működteti, ki kellett cserélnünk arra a szakaszra, amely a végtagot eredetileg is működtette. Ez azt jelenti, hogy a gerincvelőnek ebbe a szakaszába már nagyon korai embrionális életben „be van építve” az a szerkezet, ami és csak ami képes a végtagot megfelelően mozgatni. Ha csirkeembrióba a szárny helyére az alsó végtagot ültettük, akkor az csak szárnyszerűen tudott csapkodni, ha viszont a szárnyakat beidegző gerincvelőszakaszt cseréltük ki a lábakat beidegző gerincvelőszakasszal, akkor az állat a szárnyait minden lépésnél megemelte. Tehát még a mozgás típusa is „programozva” van a gerincvelőben. A nagy kérdés most már az volt, hogyan alakul ki az a program, ami nem a „specifikus inger á specifikus válasz” elv alapján, hanem egy meghatározott program szerint működteti a végtagot.
Hosszú kísérletsorozatokból – amelyeket részben elektronikus modelleken, részben állatokon végeztünk – arra a következtetésre jutottunk, hogy egy sajátságos idegi hálózat genetikai kódok segítségével áll össze. Ez az „összeállás” azonban nem merev, hanem szelektív próba-szerencse útján történik. Tehát ami az összerendezésben rosszul sikerült, az kiszelektálódik, ami jó, az megerősödik. Vagyis egy képlékeny szerkezet alakul ki, amelyre még hatnak a „genetikán túli” epigenetikus tényezők is. Ezért a képlékenység a felnőtt agy sok részében is megmarad – foglalja össze a felfedezés lényegét a neves biokémikus.
A professzor állatkísérleteinek eredményei nem voltak összhangban a reflexelmélettel, de értelmezhetőnek tűntek más magatartási folyamatok. Ki ne ismerné azokat a patkánykísérleteket, amelyek során az állatok hosszas próbálkozások eredményeként megtanulják, hogyan juthatnak ki a labirintusból, ki ne látott volna olyan tudományos ismeretterjesztő filmet, amelyekben a kutyák, macskák csak akkor juthattak hozzá a táplálékhoz, ha megtanulták a csengő vagy a mechanikus kar használatát? Számos kísérlet bizonyította azt is, hogy az állatok kellemetlen ingerek hatására megtanultak olyan leckét is, amelynek lényege az volt, hogy elkerüljék a számukra megszokott étel érintésekor elszenvedett áramütést olyan módon, hogy a kedvenc falat helyett inkább egy számukra kevésbé vonzó ételt választottak. Ebben az esetben ugyanis elmaradt a kellemetlenség. Ezek a kísérletek megmutatták, hogy az állatok képesek annak megtanulására, amelyek létfontosságú szükségleteik kielégítése érdekében nélkülözhetetlenek, és képesek előzőleg ismeretlen veszélyforrások felismerésére is felkészülni, ám semmit nem mondtak arról, mi történik e tanulási folyamat során az agy szerkezetével. Székely profeszszor vizsgálódásai viszont feltárták a viselkedés megváltozása idegrendszeri hátterének egy fontos aspektusát. Eszerint a külső körülmények megváltozásának hatására a plasztikus agy saját szerkezetének – vagyis idegsejtjei közötti kapcsolatainak megváltozatásával, máskor a már kialakult kapcsolatok hatásának növelésével – csökkentésével reagál. A már említett próba-szerencse mechanizmus segítségével hoszszabb-rövidebb gyakorlat után kialakulnak azok a szerkezeti-működési változások, amelyek képesek egyszerű vagy komplex ingerek hatására megfelelő választ kidolgozni.
– A tíz-tizenöt évvel ezelőtt még eretneknek tűnő gondolatok, megállapítások ma már egyre inkább teret nyernek a tudományban, sőt a legmerészebb tudósok egyike-másika hajlik arra is, hogy az idegrendszer egészére vonatkozó alapvető működési elvként fogadja el a funkció és struktúra kísérleteink alapján felvázolódó összefüggéseit – mondja Székely professzor.
Ha pedig így van, akkor a messzemenő következtetések sokasága helyett – ami a természetbe való illetéktelen beavatkozás irányába is elviheti a meggondolatlan elmét, szerencsés lenne a felnövekvő generáció érdekei szempontjából is végiggondolni e felismeréseket. Az agykutatás eredményei ugyanis összecsengnek a hálózatelméletek más területeken is érvényes alaptételével, mely szerint a komplex rendszerek – hálózatok – állandóságát a gyenge, vagyis rugalmasan változó, újjászerveződő kapcsolatok adják. Ha igaz Székely professzor elmélete, akkor az emberi agy is ilyen gyenge. E belső kapcsolatok újjászervezéséhez nemcsak a drasztikus fizikai ingereknek lehet köze, hanem annak is, ami élete során éri az embert, annak is, ami a családban, bonyolult szociális késztetések eredményeként a szülő, a pedagógus, a felnőtt világ közvetítésével éri a gyermeket. – Az agykutatás egyre inkább világossá teszi azt, milyen óriási a felnőtt-társadalom gyermekek iránti felelőssége. Öröm lenne, ha ezzel végre nem visszaélne, hanem a jobb jövő érdekében hatékonyan élne a társadalom – vallja Székely professzor.
origo.hu
Gyermekpornográfia miatt tartóztattak le egy borsodi férfit
