Megállíthatatlan az atomfegyver elterjedése. Lehet küzdeni ellene, lelassítani a folyamat gyorsaságát, drágává tenni az eszközökhöz való hozzájutást, de véget vetni neki lehetetlen. Aki hozzájut a leghatásosabb tömegpusztító fegyverekhez, csak diplomáciai retorziókra számíthat, s többnyire azok is igen kétértelműek. Jól tudták ezt a különböző tiltó nemzetközi szerződések megszegői is. Példa rá India, amely most kötött nukleáris megállapodást az Egyesült Államokkal.
Az Egyesült Nemzetek Szervezetének égisze alatt működő, bécsi székhelyű Nemzetközi Atomenergia-ügynökségnek (NAÜ) mintegy 140 ország a tagja. Célkitűzései közt található az atomenergia békés célú felhasználásának bátorítása, de egyben a nukleáris anyag fegyverekben történő felhasználásának tiltása is. Az 1968-ban aláírt atomsorompó-szerződés, amely rá két évre lépett hatályba, az atomfegyver elterjedését volt hivatott meggátolni. Később két kiegészítő jegyzőkönyvet fűztek hozzá, 1972-ben és 1998-ban, amelyek egyebek közt lehetővé tették az ügynökség ellenőreinek, hogy a tagállamok atomlétesítményeiben meglepetésszerű vizsgálatot végezzenek, kontrollálandó, hogy ott valóban nem folyik katonai jellegű kísérletezés, tevékenység.
Ennek a három egyezménynek kellene biztosítania, hogy ne növekedjék az atomhatalmak száma – más kérdés, mennyire kényszerítő erejű ez a megállapodás.
Az öt „nagy”, az aláírás pillanatában biztosan atomfegyverrel rendelkező ország – az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia, Franciaország és Kína – vállalta, hogy bár atomfegyverekkel továbbra is rendelkezik, azok számát a szerződés szerint fokozatosan csökkenteni fogja. Az atomsorompó-szerződést aláíró többi ország hozzáférését az atomtechnológia békés alkalmazásához pedig elősegítik. Ezzel nem is volt probléma. Ám az atomfegyverrel bíró országok száma az 1970-es állapothoz viszonyítva mára megkétszereződött: az öt „nagy” mellett még ötről lehet manapság tudni, hogy bizonyosan atomhatalom: India, Pakisztán, Észak-Korea, valamint Izrael és Dél-Afrika, bár e két utóbbi ország hivatalosan sohasem ismerte el az atomfegyver birtoklását. Igaz, az izraeli kormányfő épp a közelmúltban tett egy beismerő jellegű „elszólást”.
Az előbb felsorolt államok közül csupán egy, Észak-Korea volt 2003 elejéig az atomsorompó-szerződés tagja. A többi négynek az atomtűzzel való „játszás” miatt nemhogy a nemzetközi kiközösítéstől nem kellett tartania, hanem az adott térségben még nőtt is hatalmi súlya.
Egyes szakértők szerint minden Pakisztán atomklubhoz való csatlakozása során borult fel. Sokan viszont kételkednek ebben, mint maga Mohamed el-Baradei mondta, a pakisztáni ügy csupán a jéghegy csúcsa. Rengeteg köztiszteletben álló együttműködő kellett ahhoz, hogy elkészüljön az első iszlám atombomba. A pakisztáni szál főszereplője kétségtelenül Abdul Kadír Hán atomtudós, aki majd három évtizedig nemzetközi körökben is ismert kereskedője volt a különböző atomtechnológiáknak. Kadír Hán „leleplezésére” egy olaszországi incidens után került sor. A nyugati titkosszolgálatok 2003 végén Taranto kikötőjében egy német hajó fedélzetén többezernyi alkatrészt találtak, amelyekből öt urándúsító centrifugát lehetett volna összeállítani. Egyébként ez volt a történelem legnagyobb fogása, amely atomtechnológiát érintett. A célállomás: Líbia. Tripoli nem is tagadta a megrendelés tényét. Maga az ország vezetője, Kadhafi ezredes azonban bejelentette, hogy állama jó útra tér, és ezennel ünnepélyesen lemond a titkos katonai nukleáris programjáról.
De ki volt a szállító? Sem a CIA-nak, sem az MI6-nak (a brit hírszerzés) nem kellett átfogó nyomozati munka, hogy rábukkanjanak arra a szálra, amely a szállítmány kapcsán Kadír Hán környezetébe vezetett. Nyilvánvaló, hogy 2004 elején külső nagyhatalmi nyomásra kellett kiállnia Pervez Musarraf pakisztáni elnöknek országa közvéleménye elé, ahol beszámolt „az iszlám atombomba atyjának” megtévelyedéséről. Rögtön „elnöki kegyelemben” is részesült a tettes, elkerülendő, hogy a „nemzeti hős” megvádolása miatt országos lázadás törjön ki.
Kadír Hán föltáró vallomásában arról is beszámolt, hogy Észak-Koreának és Iránnak is szállított olyan eszközöket, amelyek nélkülözhetetlenek az atombombagyártásban. Állítólag Amerikát nem is a Líbiának szánt szállítmány hozta ki a sodrából, hanem az, hogy az atomtudós Szaúd-Arábiával is egyre ígéretesebb kapcsolatokat ápolt. Márpedig Rijád középkorra hajazó berendezkedése olyan kiszámíthatatlan, hogy bármikor összeomolhat. Ekkor ott állna Szaúd-Arábia a maga atomfegyverével mint Izrael első számú kihívója.
De ki is ez a Hán professzor, és mi volt a célja az atombiznisszel? Az indiai Bhopálban született 1935-ben. 1952-ben, India és Pakisztán szétválasztásakor Pakisztánba települt át. Mondják róla, hogy a pakisztáni nacionalizmus és a globalizáció közös gyermeke. Az 1960-as években, miután elvégezte a karacsi egyetemet, számos európai felsőoktatási intézménybe járt továbbképzésre. A fémek megmunkálásából szerzett doktori címet, s egy hollandiai laboratóriumban végezte munkáját. 1974-ben valóságos sokként érte, hogy országa fő ellensége, India sikeres atomkísérletet hajtott végre. Rá két évre Zulfikar Ali Bhutto ezekkel a szavakkal nevezte ki a pakisztáni katonai atomprogram vezetőjének: „Még ha mindnyájunknak füvet kell is ennünk, akkor is szükségünk van az atombombára!” A professzor kamatoztathatta az atomvilágban szerteágazó kapcsolatait. Szinte mindenkit ismert, aki fontos volt az atombomba-készítésben.
Kadír Hán Hollandiából korántsem tért haza üres kézzel, egyes források szerint munkahelyén, az Urenco nemzetközi konzorciumnál ellopta az urándúsító centrifugák gyártási dokumentumait. Az egymást követő pakisztáni rezsimek mind-mind szabad kezet adtak neki. Létrehozta kutató- és termelőintézetét, a Hán Research Laboratoryt. Megszámolhatatlan álcéggel is rendelkezett, amelyekre csupán nevük miatt volt szükség, hogy megtévesszék az utána kutatókat.
Ám hogy végrehajtsa az első kísérleti robbantást, ahhoz számos külföldi cégnek is együtt kellett működnie Hán professzorral. Az amerikai Wisconsin Project nevű kutatóintézet terjedelmes listát állított össze azokról az állami és magánvállalatokról, amelyek Hán számára hasznos anyagokat, alkatrészeket szállítottak. Az atomfegyver-ellenőrzéssel foglalkozó kutatóintézet szerint legalább tíz ország vett részt – tudatosan vagy esetleg megtévesztve – a pakisztáni atomprogramban, amely 1998-ban eljutott az első sikeres nukleáris kísérletekig. Belgium olyan eszközöket adott el a pakisztáni tudósnak, amelyek plutónium kivonására szolgálnak. Kanada (1976-ig) egy atomreaktor elemeit szállította. Pakisztán Kínától kapta az atombomba tervrajzát, dúsított urániumot, centrifuga-alkatrészeket és atomreaktort. A nemzetközi tiltás ellenére Pekingtől jutott hozzá plutóniumreaktorhoz, valamint tríciumhoz, amellyel a nukleáris töltet hatóerejét tudják növelni. Franciaország együttműködött Iszlámábáddal a kashmai plutóniumüzem kivitelezésében. Németország technológiai felszereléssekkel járult hozzá Hán doktor sikeréhez. Hollandia a centrifugák tervrajzát „engedte ellopni”. Norvégia nagy teljesítményű számítógépekkel és programokkal működött közre a pakisztáni atomfegyver megszületésében. Svédország speciális lézerröntgent szállított, míg Svájc a centrifugák egyes alkatrészeit juttatta el Pakisztánba. Az Egyesült Államok is rajta van a listán, szintén tiltott kísérleti reaktort adott el a trícium előállításához.
Szóval jó páran kellettek ahhoz, hogy a pakisztáni bomba megszülethessen, és ezzel párhuzamosan Kadír Hán professzor most már olyan tudással és eszközökkel házaljon világszerte, amelyekre igen nagy a kereslet.
Az import után jöhetett az export. Az Arab Emírségek, Malajzia, Dél-Afrika mind-mind az érdeklődők között szerepelt, nem beszélve Iránról. Kadír Hán egyik Srí Lanka-i helyettese ápolta az iráni kapcsolatokat. Teherán olajat szállított a P2-es típusú centrifugákért cserébe. A nemzetközi szakértők azóta felfedezték a zavaró hasonlóságokat az iráni Arakban lévő reaktor és a pakisztáni khushabi erőmű között. Érdekesség, hogy Kadír Hán az öböl menti első iraki háborút követően felajánlotta szolgálatait Szaddám Huszein iraki elnöknek, aki azonban nem kért belőle.
Különleges szövetség bontakozott ki Észak-Koreával a kilencvenes évek elején. Az ezredforduló táján a professzor tizenháromszor járt Phenjanban. A világ egyik legjobban nyomon követett embere volt ekkor Hán professzor, akire nemcsak a pakisztáni titkosszolgálat „vigyázott”, hanem majd minden lépéséről tudtak a föld jelentősebb kémszervei is. Nyilvánvaló volt az amerikai szervek előtt is, hogy a pakisztáni professzor miért keresi fel olyan sűrűn az észak-koreai fővárost. Az egyik utolsó kommunista államnak, miután megkötötte megállapodását az Egyesült Államokkal, hogy felfüggeszti a plutónium előállítására tett kísérleteit, kellett egy másik, immár titkos szál, amely mégis e tudás birtokába juttathatja. Az észak-koreaiaknak volt egy adujuk, amelyre nagyon fájt a pakisztániak foga: a korábban kínai gyártmányú Nodong közép-hatótávolságú hordozóeszköz. Rakétákért P2-es centrifugákat – ebben állt az üzlet, amelyről a legfőbb pakisztáni vezetőknek, beleértve Musarraf elnököt is, tudniuk kellett. 1999-ben Pakisztán az általa átkeresztelt Gauri 1 és 2 rakétákkal sikeres kísérletet hajtott végre. Megvolt az atomtöltet hordozóeszköze!
Mi hajtotta ilyen üzletekbe Abdul Kadír Hánt? Saját véleménye szerint az, hogy elvonja a nemzetközi figyelmet a pakisztáni atomprogramról. A túlzott hazafiság érzése? A mérhetetlen pénz, amely fölött rendelkezett? A dicsőség hajszolása, amellyel az első iszlám atombomba elkészítőjévé válhatott? Valószínűleg mindhárom szerepet játszott ebben. A 71 esztendős Kadír Hánt most a legjobb lahore-i kórházban gondos kezelésben részesítik, ugyanis prosztatarákban szenved. „Legalább olyan veszélyes ember, mint Oszama bin Laden” – mondta róla egykor George Tenet volt CIA-igazgató. A Hán által létrehozott hálózatot most más országok használják, és még abban sem lehetünk biztosak, hogy maguk a pakisztániak valóban visszavonultak volna az atom-feketepiactól. Dr. Hán telefonkönyve valószínűleg még most is él: akinek a kezében van, az megtalálja a kapcsolatokat a különböző magán- és állami cégek vezetőivel, ha szüksége van valamilyen atomfegyver kifejlesztéséhez szükséges eszközre.
A szakértők szerint az atomfegyver elterjedése mögött valóságos láthatatlan második gazdaság kezd kialakulni. Mohamed el-Baradei, az atomenergia-ügynökség vezetője, akinek szervezete a közelmúltig lebecsülte a katonai jellegű atomtechnológia elterjedésének veszélyét, úgy tartja, hogy nemcsak az állami cégeket és azok összefonódásait kellene ellenőrizni, hanem az ilyen technológiákat gyártó magántulajdonúakat is. El-Baradei szerint a legfontosabb pont az urándúsítás elkezdésének ellenőrzése, amellyel talán meg lehetne állítani az atomfegyverek gyors elterjedését. Mint a NAÜ igazgatója a közelmúltban fogalmazott: „A nukleáris technológia kiszabadult a palackból, és nem tudjuk visszanyomni az üvegbe.”
origo.hu
Belehalt egy férfi abba, hogy barátja az autója után húzta egy motorháztetőn
