A horvát kikötőváros országos napilapja, a Novi List múlt vasárnapi számában olvasom, hogy ezzel a címmel jelent meg könyve az ismert kritikusnak és újságírónak, Velid Dekicnek. A fiumei identitás mindig erős volt – mondja a bevezetőben a cikkíró –, és fő sajátossága, hogy sokféleséget jelent. Különböző szálak – nyelvek, kultúrák – összefonódását. Erről szól állítólag ez a rendhagyó bédekker. Jó volna kézbe venni. Mert természetesen mi, magyarok is igennel válaszolhatunk a szerző által feltett kérdésre. Szeretjük Fiumét, ha a kommunizmus alatt belénk nevelt (vert?) korlátoltság és műveletlenség nemegyszer mindmáig nem régi, megszokott nevén íratja le nálunk a város nevét. Mintha szégyellnénk, hogy mi Fiuménak hívjuk. Ahogy Széchenyi István, Jókai Mór vagy Kosztolányi Dezső.
Átutazunk rajta nyáron Isztria vagy a szigetek felé, Abbáziából beugrunk körülnézni, talán még valamelyik múzeumába is benézünk, de mintha e város múltjához semmi közünk nem volna. Az odavalósiak nem így tudják. A város művészettörténészei, muzeológusai, levéltárosai az utóbbi évtizedben sokat tettek azért, hogy Fiume szellemi örökségének magyar szála jobban látható legyen. Örömmel üdvözölte három és fél éve megnyitóbeszédében a polgármester a város magyar művelődési kapcsolatairól tartott tudományos konferenciát. Idehaza szintén jelentek meg értékes kiadványok (csupán Fried Ilona úttörő munkáit említem) a város múltjáról, magyar emlékeiről.
A város egyeteme pedig magyar lektorátust szeretne. Elsősorban a bölcsészeti kar, a horvát tanszék. Szomszédságunkban hasonló példát keresve sem találunk. Ez nemcsak a magyar nyelv tanítását jelentené, hanem a magyar–horvát tudományos kapcsolatok erősítését is. Irvin Lukezic irodalomtörténész-professzor két éve már elmondta ezt interjújában a Magyar Nemzetnek. Ebben az ügyben azóta sem történt előrelépés. Mégsem szeretjük Fiumét?
origo.hu
Két családvédelmi juttatás válik adómentessé heteken belül
