Megvolt az idén az első napom az SZTK-ban. Negyvenegy beteg négy órában (lassan egyszemélyes receptmanufaktúra leszek), de ami elviselhetetlen volt, az a sok kérdés, amire nincs válasz. Dobozdíj, vizitdíj, mire, mikortól, mennyit, hányszor, mi, mennyibe stb.
Felhívtam a szomszéd patikát. Nekik igazán húsba vágó a napi információ, hogy mennyit blokkoljanak a kasszánál. Tétova válaszok: Nem, talán az elmegyógyszerek maradnak 100 százalékon, csak a jelképes (?) 300 Ft-ot kell. Ma még ez az info… Nem, nem tudjuk, hogy holnap mi lesz. Igen, az összes többinél csökkentik a támogatást. Antidepreszszáns? Hetven százalékot hallottunk, de lehet, hogy csak 85-re a 90-ről…
– Mikor lesz valami biztos?
– Talán sosem. Azt mondják, január 15-én lép érvénybe. Tessék elhinni, hogy egész nap a neten vagyunk, az egészségügyi tárca honlapján, meg az OEP… Nem, nem adtak ki hivatalos közlönyt… Talán aznap, 15-én reggel küldenek valamit.
Mint tudjuk, leginkább a bizonytalanság provokálja a szorongást. Lelkileg ez a legsúlyosabb, legdestruktívabb tényező, s persze manipulációs eszköz is. Aki bizonytalan, az fél, aki fél, az sakkban tartható, aki sakkban van tartva, az nem mozog, kivár. Vár valamit, már mindegy, mit, csak az legyen bizonyosság. Bármi lesz, jobb, mint a félelem, a bizonytalanság.
Mostanában színes tajkártyákról álmodom… Van köztük narancs, kék, fehér, igen, nem, kinek-kinek érdemei szerint.
Dr. Beliczay Zsuzsa
pszichiáter, Kecskemét
origo.hu
Vörösnyakú úttörők, sátortábor, málnaszörp - így táboroztunk, amikor még igazi nyarak voltak
