(Hanoi)
Döbbenetes élmény látni a súlyosan sérült gyermekeket, ahogy kínlódva bár, de a feladat sikeres teljesítése után a dicsérettől földöntúli mosollyal arcukon hajtanak végre olyan mozdulatokat, amelyekre korábban soha nem voltak képesek. Hanoiban vagyunk, egy rehabilitációs magánintézetben, ahol a Baptista Szeretetszolgálat trénerei két súlyosan mozgássérült gyermeken mutatják be az általuk konduktív pedagógiának nevezett módszereket.
Míg Szenczy Katalin és Szilágyi Lilla egy-egy gyerekkel dolgozik – miközben heten szorgalmasan jegyzetelnek, hiszen ők lesznek a trénerek a magyarok távozása után –, a vietnami mozgássérült gyerekek nagy számára próbálunk magyarázatot találni az intézet doktornőjével.
Több oka is van ennek, mondja Há asszony: az alultápláltság és a rossz szociális viszonyok miatt nagy a koraszülések és a rendkívül kis súllyal (ezerötszáz gramm alatt) világra jövő gyerekek száma. Falun az is előfordul, hogy nem megfelelő technikával szülnek, sokat késik az első lélegzetvétel, így az újszülött agya megfelelő mennyiségű vér nélkül marad a kritikus pillanatokban. És legfőképpen nem szabad elfeledkezni a háború utóhatásairól; az amerikaiak által használt narancsgáz hatása ma is tetten érhető, és maradandó károkat okoz a megszülető gyerekek szervezetében. Mindezen okok miatt a teljes népesség három–öt százaléka mozgássérült, egymillió-kétszázezer súlyosan mozgássérült gyermeket tartanak nyilván. Az „agent orange” néven elhíresült gyomirtó és levélhullást okozó szernél, amelyet az amerikai hadsereg vetett be taktikai okokból a vietnami háború idején, 1961 és 1971 között.
Doktor Há elmondja: Vietnam hatvannégy megyéjének egyikében sincs önálló, csak a mozgássérült gyerekekkel foglalkozó kórház, a pár ágyas osztályok pedig nem tudnak megbirkózni a feladattal. Az egyetlen országos intézet nem tudja pótolni a hiányt, így a sérült gyermekek döntő többsége otthon nő fel szakszerű ellátás és rehabilitáció nélkül. A társadalomra pedig az a jellemző, hogy „leírja” a sérült gyereket. Környezetük nem bántja, de nem is tesz sokat az életük jobbításáért.
Az orvosnő eddig három „első számú reményközpontot”, Hope Center Nr 1-et hozott létre a fővárosban bérelt házakban, ahol központi idegrendszeri sérüléssel küszködő gyermekek nevelésével és rehabilitációjával foglalkoznak. Az állam nem támogatja őket (már az is nagy szó, hogy egyáltalán létre lehet hozni ilyen magánintézetet a szocialista köztársaságban), az alakulás idején Amerikából kaptak évi hatszáz dollárnyi támogatást. A fizikoterapeuta korábban sokat hallott a magyarok csodamódszeréről, és évek óta keresi a kapcsolatot a szakemberekkel – a régen várt találkozás a baptisták érkezésével valósult meg. A szeretetszolgálat szakemberei a Pető-módszeren alapuló konduktív pedagógiával próbálnak segíteni a gyerekeken. Az általuk Flame-nek nevezett (a mozaikszó a funkció, nyelv- és mozgásnevelés kifejezéseket takarja) módszer elméleti alapjait lefordították khmer és vietnami nyelvre, és kiadták jegyzet formájában. Hanoiban három hétig folyt a munka: míg a leendő trénerek a magyaroktól tanulták a módszert, egy helyi asztalos legyártotta a rehabilitációhoz szükséges speciális bútorokat.
A magyarok munkájának hamar híre futott a fővárosban. Miután az egyik nagy példányszámú lapban, a Thanh Nienben megjelent egy cikk róluk, égni kezdtek a telefonvonalak. Az ország legtávolabbi részeiről is érdeklődtek a lehetőség iránt, és több család a fővárosba költözést is vállalta volna, ha fogadni tudják beteg gyermeküket a Hope Centerben. Miután egy másik lap és a helyi televízió is foglalkozott a képzéssel, a hét végén három család szállt repülőre az egykori Saigonból (ma Ho Si Minh-város), hogy személyesen vegye fel a kapcsolatot az orvosnővel. (Mellesleg sok vietnami ember gondol hálával hazánkra. Az egyik nap a főváros egyik tava körül sétáltunk, amikor a magyar beszédet hallva megállított egy egykor nálunk tanult távközlési mérnök, és lelkesen – ráadásul kiváló magyarsággal – köszönte meg a segítséget hazája nevében.)
Míg a trénerek dolgoznak, vidéki árvaházakba indulunk Szenczy Sándorral, a Magyar Baptista Szeretetszolgálat vezetőjével. Az autóban van idő beszélgetni, így megtudom, hogyan kerültek Indokínába. A szervezetnek öt éve vannak programjai a térségben, az első az 1984-ben alapított, majd elfeledett kambodzsai magyar árvaház felkarolása volt az ezredforduló után. Azóta felújították a Kandal tartomány Bakou településén lévő intézményt, az ott élő valamennyi árva gyermeknek pedig sikerült magyar támogatót, szimbolikus örökbefogadót találni. A szeretetszolgálat tavaly a kanadai fejlesztési intézet (CIDA) és a magyar külügyminisztérium nemzetközi fejlesztési osztálya által közösen finanszírozott programját hajtotta végre Kambodzsában. A húszmillió forint költségvetésű program a konduktív pedagógiai módszer adaptálását, a magyarok által épített árvaház fejlesztését, egy Phnom Penh-i gyermekkórház magyar származású főorvosa által összeállított sebészeti tankönyv kiadását, valamint egy egyéves gyermeksebészeti tanfolyam támogatását tartalmazta. A júniustól jövő májusig tartó munkában a magyar szakértők személyes jelenléttel, illetve helyi munkatársak képzésével és ellenőrzésével segítettek. A szeretetszolgálat négy embere hónapokig az országban tartózkodott, onnan utaztak át Vietnamba. Kambodzsai munkájukról szólva a Smile International szervezet helyi vezetője nem győzte hangsúlyozni, hogy a mozgássérült gyerekek „nem a jót, hanem a világon a legjobbat” kapták a magyaroktól. Phnom Penhben az ország szociális és ifjúsági rehabilitációs minisztere, Ith Sam Heng személyesen köszönte meg a segítséget, amikor meglátogatta az árvaházban kialakított varrodát. Ehhez húsz varrógépet, szegélyezőket, vasalókat vásároltak, és támogatták az oktatás, a vizsgák teljes költségét, valamint az anyagellátást. Ennek köszönhetően a fiataloknak szakma lesz a kezükben, amikor kilépnek az életbe. „Talán sikerül megmenteni a középiskolás korú lányokat az utcára kerüléstől, az ott fenyegető prostitúciótól” – mondja Szenczy Sándor, aki blogot írt kambodzsai élményeiről. A www.baptistasegely.hu oldalon elérhető internetes napló hatására egy keresztény üzletember gyűjtést szervezett, és az adományokat személyesen vitte el az árvaházba.
Vietnamban három éve támogatja a szeretetszolgálat az árva és rászoruló gyerekeket. Szimbolikus örökbefogadási akciójukon, a Fogadj örökbe! programon keresztül jelenleg kétszáz gyereket támogatnak magyarországi magánszemélyek és kis közösségek havi háromezer forinttal. A személyre szóló támogatás (az adományozó fotót kap a támogatott gyerekről, évente értesül tanulmányi előmeneteléről, így nem azt érzi, hogy feneketlen zsákba dobta a pénzét) nagy siker, ugyanakkor egyre bonyolultabbá teszi a szeretetszolgálat életét.
– Nem a vele járó adminisztráció okozza a gondot – magyarázza Szenczy –, hanem az a baj, hogy jelentős a lemorzsolódás, a támogatók egy része nem tart ki a vállalt periódus végéig. A gyerekekkel azonban nem lehet megtenni, hogy ha eltűnik a donor, leállítjuk a támogatást, hiszen nem állhat elő olyan helyzet, hogy az egyik kap enni, mert neki még érkezik a havi háromezer forint, de az asztal másik végén ülő társa már nem. Át kell térnünk a közösségi támogatási formákra: a jövőben ivóvizet, orvosi ellátást, iskolai felszerelést kell biztosítanunk a közösségeknek és nem egyéni adományt.
Megérkezünk Thai Binhbe, ahol élénk tiltakozásunk ellenére hamisítatlan szocialista ünnepségen adjuk át az árváknak szánt bicikliket. A felszólaló elvtársak negyven perceket is beszélnek a Lenin-szobor árnyékában, mi pedig jobb híján a kerékpárokra sóvárgó gyerekszempárokat figyeljük. Aztán eljön a nagy pillanat, a gyerekek lekarikázhatnak a színpadról a vadonatúj bringával. Még megnézzük a varrótanfolyam végzősei által varrt ruhákat – itt mozgássérült gyermekeket tanítottak meg a szakmára –, majd továbbrobogunk a következő településre.
Hataj faluban jókora árvaházba érkezünk, itt száznál is több gyerek él. A csecsemők párosával fekszenek az ágyban a szegényesen berendezett, de patyolattiszta szobákban. A kicsit nagyobb gyermekek már iskolába járnak, mások pedig labdát varrnak a műhelyben. Kissé meglepődünk a gyermekmunka láttán, de itt ez természetes – az igazgató szerint nem kényszerítik őket munkára, a gyerekek örömmel öltögetik egymáshoz a bőrdarabokat.
Itt is ünnepelünk, a változatosság kedvéért Marx és Lenin portréja, vörös csillag, valamint sarló-kalapács alatt. Eltekintünk a körülményektől, mert ami történik, az tényleg nagyszerű dolog: az árvaház történetében először megy egyetemre valaki.
A gyönyörű szép kislánynak, Ngujen Thi Huongnak három éve van magyar támogatója, aki kétszer személyesen is meglátogatta. A tizennyolc esztendős kislány most kimarad a Fogadj örökbe! programból, de a baptisták úgy döntöttek, mivel a tizenhat országban támogatott gyermekek közül is ő az első egyetemista, állják a képzés teljes költségét. A négyéves kollégiumi elhelyezés, az egyenruha és a bejáráshoz szükséges bicikli összesen kétezer-kétszáz dollárba kerül, most ezt adják át az árvaháznak. A lány láthatóan meg van illetődve, elcsukló hangon köszöni meg a támogatást, és megfogadja, hogy az eddigiekhez hasonlóan jól fog tanulni a kelet-vietnami egyetem turisztikai–menedzseri szakán.
Visszamegyünk a fővárosba, ahol több tárgyalás vár még a szervezetre a hazautazás előtt. Olasz civil szervezettel körvonalazódik egy együttműködés, európai humanitárius alapoktól elnyerhető támogatásra próbálnak pályázni közösen. Utolsó este diplomaátadó ünnepség van a kiképzett trénerek számára a magyar nagykövet jelenlétében, és eljön az ország korábbi szociális miniszterhelyettese is. Mivel magam is a szocializmusból a kommunizmus felé menetelő országban nőttem fel, az utóbbitól értelmetlen körmondatokra számítok, de beszéde összeszedett, adat- és gondolatgazdag. A 82 milliós Vietnamban, mondja, 5,6 millió fogyatékos ember él, közöttük egymillió-kétszázezer gyerek. „A magyarok elsősorban reményt hoztak, és ez talán szemléletváltásra serkenti a társadalmat is: elhisszük végre, hogy az agysérült gyerek is gyógyítható. Százhatvanezer árva van az országban, közülük kétszázat támogatnak Magyarországról, és közülük egy rövidesen egyetemre megy. Köszönjük!”
– Amikor idejöttünk, valaki csodálkozva kérdezte: jöhet valami jó Magyarországról? – mondja Szenczy Sándor. – Most a helyi Kommunista Idők napilap is azt írja, hogy igen.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
