Tócsni

Gyermekkorom kedves csemegéje volt a tócsni. Ha anyám kedveskedni akart nekem, mindig ezzel várt haza. Olykor ma is rábukkanok nívósabb éttermekben: jobbára köretként kínálják, vagy belesütnek valami húst, májat, egzotikus zöldségeket. Ám ez a reszelt krumpliból készült, egyszerű, serpenyős gasztronómiai csoda mégiscsak nosztalgikus főételként marad emlékezetes: ugyanúgy ki lehetett menni focizni vele a kezemben tartva, amikor kezdődött az aznapi rangadó a pályán, mint egy karéj zsíros kenyérrel. Valaha csakis sóval fogyasztottam, elképesztő mennyiségben – ma már kisebb dózissal is beérem; s éppúgy meg szoktam hozzá kívánni a tejfölt, mint a töltött káposztához.
Mindezzel persze nem untatnám önöket, ha nem épp egy MTI-anyagban láttam volna viszont a tócsnit. Az írásmű olyannyira színes és kerek, hogy önhatalmúlag a múlt hét legkiemelkedőbb tudósítása címet szavaztam meg neki, s engedelmükkel rövidítve ide is másolnám, hogy minél szélesebb publikum gyönyörködhessen benne. „Két évvel ezelőtti eltévedésükre, majd pedig szerencsés megtalálásukra emlékeztek miskolci nyugdíjasok a Bükkben pénteken. Két évvel ezelőtt tévedt el egy nyugdíjasokból álló kiránduló csoport a Bükkben Bükkszentkereszt térségében, a rendőrség és a környékbeliek nagy erőkkel keresték, végül épségben megtalálták őket – emlékeztetett a történtekre Lestárné Mater Mária, a miskolci Avas Nyugdíjas Egyesület elnöke. Az idős férfiakból és nőkből álló, 14 tagú csapat egyik tagja mobiltelefonján jelezte, hogy a sötétben nem találják a Bükkből kivezető utat, a keresők vele tartották a kapcsolatot, mindaddig, míg rájuk nem bukkantak. (…) A sajátos jubileum alkalmából most hetven nyugdíjas – közöttük természetesen a 2005 januárjában eltévedett csapat – vágott neki az útnak. Bükkszentkereszten a polgármester forralt borral és tócsnival vendégelte meg őket, majd gyalogosan elindultak Miskolc felé. Mint elmondták, ezúttal abban a biztos tudatban indultak el, hogy haza is találnak.”
Elsőre az ötlik fel az emberben, hogy Örkény meghalt, de a szelleme tovább él. Ám a második gondolata valami szeretetteli érzés. A miskolci nyugdíjasok is nyavalyoghatnának napkeltétől napszállatig, de nem (csak) ezt teszik: inkább fáradhatatlanul járják a Bükköt. (A családi legendáriumból tudom: a természetjárásnak mindig nagy kultusza volt az Avas alján.) A sztori XXI. századi rekvizitummal van körítve: a Bükk rengetegében nem csupán a mobiltelefon tartozik a túlélőkészlethez, de térerő is van hozzá. Némi homály van ugyan a történetben (miként magyarázták el a sötétben az eltévedtek, merre kószálnak), de figyeljünk csak a lényegre: nemcsak születések és halálok, hanem eltévedések utáni szerencsés megkerülések évfordulóját is meg lehet ünnepelni. Mégpedig a korrekció igényével: ami két éve nem sikerült, azt most újra (sikerrel) megkísérelték.
Képzeljünk el egy hasonló tudósítást a kormányzati munkáról, a szükséges behelyettesítésekkel: „Eltévedésükre, majd pedig szerencsés megtalálásukra emlékeztek a Gyurcsány-kabinet tagjai. A választók és az Európai Unió nagy erővel kereste őket, végül épségben rájuk bukkantak a béka hátsója alatt. A kormányfő mobiltelefonján jelezte, hogy a sötétben nem találják a kivezető utat, s tétlenül várták, míg rájuk nem bukkannak…”
Azt nem tudom, hogy Bükkszentkereszten megkínálná-e forralt borral és tócsnival őket a polgármester – mindenesetre ha én arra járok, mindenképp bekopogtatnék hozzá. Ki tudja, talán az a másik tudósítás is végződhetne úgy, mint a mesében: „Ezúttal abban a biztos tudatban indultak el, hogy haza is találnak.”