Házaikban is együtt élnek a kővágószőlősiek az uránnal. Ugyanis minden – a falak, a vakolat –, ami a környékről származik, igen kis mennyiségben ugyan, de magában rejti a titokzatos ércet. Tíz évvel ezelőtt úgy tűnt, az uránbányászat örökre véget ér, az aknákat lezárják, s senki sem kíván többé „jó szerencsét”. Az orosz üzemek felé tartó utolsó vagonok 1997-ben a tervek szerint el is hagyták az országot, rajtuk a homokkőből kinyert sárga porral, hogy aztán fűtőelem vagy atombomba készüljön belőle. Az uránérc világpiaci ára akkoriban húsz dollár körül volt, Kővágószőlősön azonban ennek csak több mint háromszorosáért lehetett kinyerni. Ma viszont a korábbi ár tízszereséért jegyzik a radioaktív anyagot. Ez lehet az oka, hogy Kővágószőlős ismét felkerült a világgazdaság térképére, és az ausztrálok betették a lábukat Baranyába: több ponton is kutatásba kezdenének.
Eközben a helyiek még mindig a bányászat nyomainak eltüntetésén serénykednek. Bánik Jenő, a bánya okozta környezeti károk felszámolását végző Mecsek-Öko Zrt. műszaki igazgatója a pécsi irodája falán lévő fotókkal szemlélteti eredményeiket. Az egykor nagy kiterjedésű üzemek, magas bányatornyok eltűntek, a táj ismét olyan, mint az ötvenes évek előtt lehetett.
A pécsi Uránvárosból autóval alig pár perc alatt Kővágószőlősre érünk. A falu határában nagy testű döglött kutya fekszik az út közepén. Forgalom alig van erre, pár perce egy régi Toyota mégis elcsapta szegényt. Még a kocsi is összetört, most ott áll a padkára húzódva. Vezetője az első ház udvarára kiabál be ismerőséhez, valamilyen szerszámot kér.
A főutcát Kővágószőlősön is Rákóczi útnak hívják, mint majd minden faluban Magyarországon, a többit meg Petőfinek, Kossuthnak, Zrínyinek, Ady Endrének és Arany Jánosnak. Errefelé mindenki ismer mindenkit, hisz az emberek többsége együtt dolgozott éveken át a bányában. De a téli délutánon nemcsak autó, gyalogos sincs az utcán, a házakból fény sem szűrődik ki, mintha a helybeliek mind sötétbe burkolózva ücsörögnének szobáikban, vagy elmentek volna otthonról. Csak odébb, a kocsma körül látni némi mozgást. Kővágószőlős ezek alapján akár egy átlagos falu is lehetne, olyan, mint amelyeknek legtöbbször a nevét sem jegyezzük meg, miközben áthajtunk rajtuk. Uránbányája azonban csak ennek a településnek volt az országban. És lesz is talán, ha az oroszok helyére megérkeznek az ausztrálok, bár utóbbiak felől a helyiek még nem sokat hallottak. A majd ezeréves falu neve mindenesetre igencsak beszédes, hiszen az itt kitermelt vörösesrózsaszín homokkő megjelenik mindenhol. Minden ebből épült, még a templom is, amelynek tornya már állt a tizenkettedik században. S persze ebből faragják a sírköveket is, rajtuk beszédes évszámokkal: a vájárok még halálukban sem szabadulhatnak az urántól.
*
Bő egy évszázada azonban még nem a bányáról volt híres a falu, hanem nevéből is sejthetően a szőlészetről.
– Igaz, az itt készült bor sosem volt túl jó minőségű – vallja be Buzás Gergely, Kővágószőlősről származó régész –, de legalább létezett.
Az 1800-as évek végének nagy filoxérajárványai ugyanis megkegyelmeztek a tőkéknek a Mecsek délnyugati lankáin. A település határában voltak kis termőfölddarabok is, amelyeket aztán a második téeszesítés idején elvettek. A falu öregjei ezután nemigen találták a helyüket, az ötvenes évektől kialakult bányavilágot már nem érezték a magukénak. Nem úgy a gyermekeik, akik az uránnak köszönhették az új lakást, az átlagnál jóval magasabb fizetést és az éves balatoni nyaralást. Nem is értette meg egymás nyelvét a két generáció. A bányát 1955-ben nyitották meg a szovjetek teljes titoktartás közepette. A termelés egyre nőtt, idővel még a szomszédos megyékből is jöttek ide munkások. Megépült a falu határában a dolgozók egy részének otthont adó telep, Pécsett meg az Uránváros. Az egykori Mecseki Ércbányászati Vállalatnak összesen öt üzeme volt, ebből ma már csupán egyetlen bányatorony maradt.
Negyvenkét év alatt huszonegymillió kilogramm fémuránt termeltek itt ki, huszonötmillió köbméter kőzetet hoztak a felszínre, 1196 kilométernyi vájatot vágtak, s ezerháromszáz méteres mélységig jutottak, mélyebbre, mint bárhol máshol az országban. A munka nem csak a mélyben folyt, hiszen a kibányászott kőzetet speciális eszközökkel porrá őrölték, majd kénsavban feloldották, hogy kinyerhessék belőle az uránt. Az átszűrt oldatból aztán urán-oxid formájában csapatták ki az áhított elemet. Ez volt az a sárgás színű por, amelyet kiküldtek az akkori Szovjetunióba, ahol a további technológiai lépések lezajlottak egészen a fűtőelemgyártásig. Ennél azonban az utolsó években az is olcsóbb lett volna, ha külföldről vesszük az ércet, így aztán Kővágószőlős sem kerülhette el a bányavárosok sorsát. A termelés 1997-ben állt le, a tereprendezéshez, környezetvédelmi munkálatok elvégzéséhez már nem volt szükség az egykor nyolcezer fős gárdára.
Bár a leépítés nem ment egyik napról a másikra, valójában a kővágószőlősiek talpa alól másodszor is kihúzták a talajt, aztán boldogulhatott mindenki, ahogy tudott. A legtöbben nyugdíjba vonultak, még ha csak negyvenes éveiket taposták is, tüdejük ugyanis ráment a szocializmus építésére. A többiek meg azóta is bejárnak Pécsre, ahol azért akad valami munka.
– Mégis szép világ volt – mondja egy falubeli, aki csak Piroska néniként mutatkozik be. – Hetvenkilencben még a templomot is felújították a bánya pénzén, most meg nincs itt semmi, csak a nyomorúság.
Az asszony 2005-ben temette el férjét, a vidék életéről a Kossuth rádióban majd negyven éven át hírt adó Buzás Andort. Mint meséli, mikor a zalai parasztok még földes alapú házban laktak, a bányászok a környéken már kétszobás, parkettás lakást kaptak. Minden kertbe bevitték a vezetékes vizet, fizetni sem kellett érte. Az ifjú munkások az átlag háromszorosát keresték, s még a katonaságot is megúszták, cserében az előre ismert egészségügyi kockázatokért. Nemrég aztán kiderült, hogy az egykori bánya folyosója felett futó Ady Endre utca szinte minden lakója valamilyen daganatos betegséggel küzd, a halálozási arány pedig jóval meghaladja az átlagost. Adta magát a feltételezés, hogy az urán „bomlása” következtében keletkező káros anyagok okozhatják a tragédiákat, s az utcában sokan ma is úgy gondolják, hogy a bányának köze van a halálesetekhez. A vizsgálatok azonban rácáfoltak erre, s jelen állás szerint úgy tűnik, szerencsétlen véletlenről van szó.
Azt azonban senki sem tagadja, hogy a bányászati tevékenység egészségügyi kockázatokkal járt. A nyolcvanesztendős Varga Gyula azt mondja, alig ketten-hárman élnek a régi kollégái közül, s sokan nagyon fiatalon „elmentek”. Az egykor a kutatási munkálatokban is részt vett, majd az iparvasút mozdonyvezetőjeként nyugdíjba vonult férfi kevés szépre emlékszik, főként mivel 1956 után politikai okokból egy időre el is távolították a bányából, a hatóságok pedig meghurcolták.
– A négy környező település a forradalom mellett volt, de a bánya vezetésének ez nagyon nem tetszett. Sokan szembekerültek a politikával – meséli Varga Gyula. – Persze voltak olyanok is, akik tényleg igen jól kerestek, nekik jobb lehetett itt dolgozni.
Nem egyértelmű tehát, mikor tettek jót a faluval: akkor, amikor megnyitották a tárnákat, vagy amikor lakatot tettek az üzemekre.
A rekultivációs munka sikerét bizonyítandó Bánik Jenő terepjárójával kivisz az egykori zagytározókhoz, amelyek egyikéből mára rét lett a helyreállítási munkáknak köszönhetően. A terület összesen 160 hektár, amelyből mintegy 130 hektáron már végeztek a szakemberek. Egy négyzet-kilométernyi rét kialakítása két és fél milliárd forintba kerül, úgyhogy minden egyes fűszál értéket képvisel.
Mint a műszaki igazgatótól megtudjuk, a radioaktív felületre harminc centiméteres tömör agyagréteg került, amely nem engedi át a radongázt, majd erre jött rá másfél méteres vastagságban a homok és lösz. A rekultiváció sikerének legjobb „PR-arca” egy juhász, aki birkáit legelteti a területen.
A füvön sétálva az egykor a bánya bezárását levezénylő szakember elmondja, mivel a 42 éven át végzett uránbányászat és ércfeldolgozás jelentős környezeti károkat okozott, nem volt egyszerű dolguk a helyreállítási terv elkészítésekor. A koncepcióval 1996-ra készültek el, a rekultiváció pedig 1998-ban kezdődött, s a tervek szerint öt évig tartott volna, ám a határidőt nem sikerült betartani. Egy akkori kormányrendelet 18 milliárd forintot irányozott elő a 65 négyzet-kilométeres terület helyreállítására, a pénz azonban szűken csorog, a megszorítások elérték Kővágószőlőst is, így meglehet, hogy a munka 2008-ban sem fejeződik be. Az idén 1,44 milliárdot kellett volna kapnia a rekultivációval megbízott állami cégnek, ehelyett azonban csak négyszázmillió érkezett meg.
Az eddigi befektetés azonban remélhetőleg nem vész kárba, s az esetlegesen megnyíló új területeken sem lesz a korábbihoz mérhető a károsítás – legalábbis ez derül ki a kutatások iránt érdeklődő ausztrál Wild Horse Energy magyarországi kommunikációs képviselőjének szavaiból. Hajdú László érdeklődésünkre azt mondja, ma már sokkal modernebb és környezetbarátabb technológiát alkalmaznak, de persze tisztában vannak a helyi vezetők ellenérzéseivel is. Mint fogalmaz, „sok tárgyalás van még hátra”. A PR-cég igazgatójától megtudjuk azt is, hogy az első mérések – kezdetben csak a levegőből – még az év első felében megkezdődnek a Mecsek és Bátaszék környékén. A kutatásra az engedély értelmében négy év áll rendelkezésükre, így az esetleges bányanyitásról sem lehet előbb szó. Hozzáteszi, hogy bár pontos számokat természetesen nem ismernek, de a beruházás teremthetne munkahelyeket: az ausztráliai cégnek nagy erőkre lesz szüksége a műszaki értelmiségiektől a segédmunkásokig. S hogy a Szovjetunió felbomlása után kinek kell a mecseki urán? Hajdú László szerint reneszánszát éli a nukleáris technológia, egyre több országban gondolkodnak ismét az atomenergia hasznosításában.
Az engedélyeztetés folyamatáról, a pályáztatásról szóban és írásban is tettünk fel kérdéseket az illetékes Gazdasági és Közlekedési Minisztériumnak, a tárca azonban mindeddig nem kívánt reagálni.
Bárhogyan alakul tehát, a kővágószőlősiek még jó ideig nem lehetnek biztosak abban, hogy a zagytározók felszámolását követően örökre véget ér-e a bánya története, avagy a falu neve ismét összeforr a stratégiai nyersanyag nevével.
origo.hu
A Neoton-família legendás dalát élesztette újjá Lotfi Begi, Tolvai Reni és L.L. Junior
