Utolsó csatlósok

Újabb tragikus fejezettel gyarapodott hazánk dicsőségesnek éppen nem nevezhető iraki szerepvállalása. Tegnap Bagdadban életét vesztette egy magyar biztonsági őr, aki a National Democratic Institute civil szervezet konvoját kísérte, amikor egy rajtaütésben tűzharcba keveredett. Ő a harmadik magyar áldozata az iraki háborúnak. A megrázó hír nyomán támadt érzés még ott kavarog az emberben, amikor kénytelen leírni: egy honfitársunk ismét meghalt Irakban. Nem egy szám ő a sok közül, hús-vér ember volt, magyarul érzett, beszélt, gondolkodott, akárcsak mi magunk.
Szögezzük le újfent, hogy ez nem a mi háborúnk, mi több, semmi közünk ahhoz, ami Szaddám Huszein birodalmának romjain mostanában zajlik. Mint oly sokszor történelmünk során, nagyhatalmi nyomásra és a sokat hangoztatott érdekektől vezérelve néhány éve beadtuk a derekunkat, és magyar katonákat küldtünk egy mindenféle értelemben távoli országba. Ahol egyébként semmi keresnivalónk, sem politikai, sem katonai, sem erkölcsi értelemben. Emlékezzünk csak, hogy miféle kábító propagandaszövegekkel győzködte a hazai közvéleményt a kormány – éppen csak a földi Kánaánt nem ígérték meg a nagy győzelem esetére. Aztán viszonylag gyorsan kiderült, hogy a győzelmet bizonytalan időre elnapolták, a magyar kontingens tagadhatatlanul szakszerű szolgálata pedig hajítófát sem ért a nagy világpolitikai börzén. A budapesti kormány alaposan elszámította magát. Morzsákra lestünk, de még azt sem kaptunk. Az újjáépítésből remélt zsíros üzleteket elvitte előlünk a Bush-adminisztráció baráti köre, a valódi nagypályás játékosok. Mindezen nemigen csodálkozhatunk, hiszen amióta világ a világ, a kicsik mindig pórul járnak. Tolongani és fontoskodni viszont csak a balekok szoktak, akik semmiből sem tanulnak, s hibáikat újra és újra elkövetik. Szekeres Imre és az új honvédelmi vezetés mostanában efféle tolongással és fontoskodással próbálja felhívni magára a figyelmet. Miközben Irakban – immáron Bush elnök véleménye szerint is – finoman szólva sem a szövetségeseknek áll a zászló (mi azért fogalmazzunk egyenesebben: látványos katonai kudarc részesei vagyunk), Szekeresék komolyan gondolják, hogy újabb magyar katonákkal töltik fel a NATO-missziót. Semmi sem számít. Ha rajtuk múlna, annyi magyar katonát küldenének a tűzvonalba, amennyit csak tudnak. Hogy aztán a szerencsétlenek ott haljanak meg egymás után, sok ezer kilométerre a hazájuktól, a világ legborzalmasabb és legértelmetlenebb háborújában. Amelyhez, ismétlem, pontosan annyi közünk van, amennyi egy iraki szunnitának vagy síitának volna egy esetleges európai vérontáshoz. Felajánlkozás és sündörgés helyett a saját háza táján is söprögethetne a rohamsisakot csak fotósok gyűrűjében próbálgató Gyurcsány Ferenc és örökké mosolygó honvédelmi minisztere. Elgondolkodhatnának például azon, miként lehetne tisztességes fizetésekkel itthon tartani a biztonsági szakembereket, hogy ne kényszerüljenek olyan háborús övezetekben dolgozni, ahol minden pillanatban a halál les rájuk. A felvetés persze költői, hiszen – mint tudjuk – a kormányfő a legszívesebben külföldre küldene minket, időnként még sajnálkozni is szokott, mennyire nem mobil nép a magyar.
Mostantól kéretik nem utolsócsatlósozni a XX. század magyar történelmének nagy sorsfordulóján őrt állókat. Egyetlen aprócska ok miatt: magunk előtt látjuk az iraki háború utolsó csatlósát, a Gyurcsány-kormányt, amely akkor küld Irakba katonákat, amikor a józanság és a normalitás alapvető parancsának engedelmeskedve mások hazaviszik onnan honfitársaikat. Csatlósok ők, a felelőtlen és elvakult fajtából. Ha ezek után egyetlen magyar katona is átlépi az iraki határt, a kormány nemcsak végtelen cinizmusáról, de az elemi emberi szolidaritás hiányáról is tanúbizonyságot tesz. Jó, ha tudjuk: ők bármikor, bármire képesek, ami haszonnal kecsegtet. Ha pedig történetesen egyértelmű verdiktet kapnak, akkor annak megfelelően beszélnek és cselekednek. Utolsó csatlósok, hűséges szolgák, lelkes amatőrök ők, nincs mit szépíteni.