Vak kirakatok

Két magasház-konferencián vettem részt a közelmúltban előadóként és hozzászólóként. Előadásom lényegében arról szólt, hogy Budapest fejlődésével kapcsolatban ma fel lehet ugyan tenni olyan kérdéseket, hogy legyen-e, és ha igen, hol legyen felhőkarcoló a város területén, de válaszok nem állnak készen. Ugyanis egy ilyen nagy horderejű kérdést ma már nem válaszolhat meg egy építész önmaga, bármennyire tapasztalt és nagy tudású legyen is (s ebben feltétlenül vitatkoznom kell Virág Csabával). A városok ma megint a népességnek olyan kiterjedt koncentrációját jelentik világszerte, hogy változásaik formálni tudják a társadalmat, sőt talán a történelmet is. Minden beavatkozásnak súlya van, tehát ma már az a minimum, hogy meg kell kérdezni a szociológusokat, a környezetpszichológusokat, az antropológusokat, a statisztikusokat, a prognosztizálással foglalkozó szervezeteket, sőt a lakosságot is, ha egy ilyen kérdés felmerül. Persze már önmagában az is érdekes kérdés lehet, hogy miért éppen most, illetve miért enynyire kampányszerűen merülnek fel megint ezek a kérdések. De ha már felmerültek, vannak sürgős teendőink. Először is jól kell kérdezni, majd a válaszokat kezelni, s mindezt összerendezni a város fejlődési irányát meghatározó, nemzetközi tapasztalatokat is felhasználni képes kutatási programmá.
A magasházak léte vagy nem léte nem csupán az építészekre tartozik, ez társadalmi kérdés. Az építészet nem szobrászat: mindig ott van mögötte az ember, illetve az ember és a tér viszonya. Ennek a viszonynak az egyik eleme ugyan az esztétikum, de a másik két összetevő, a pszichikum és az eszmeiség legalább ugyanolyan fontos. A kor uralkodó eszmeisége a fenntarthatóság, s ez óhatatlanul erkölcsi hozzáállást is igényel. A kommunikációelmélet átültethető eredményei alapján a magasházakat is úgynevezett „nagy projektként” fogjuk fel, s ebben benne van, hogy olyasmit nem csinálhatunk, ami a városlakók ellenére van. A fenntartható világ fogalma rendkívül bonyolult, azért olyan összetett az erre irányuló kutatás is. A magasházak két fontos kérdést vetnek fel a ma városában: a sűrűsödés, illetve a migráció problémáját. A hasunkra ütve nem lehet megmondani, hogy szükségszerűek-e egy városban a magasházak, vagy sem – több egyetemmel karöltve meg kellene tehát vizsgálni, hogy ezek az építmények nem idéznek-e elő olyan magatartásbeli devianciákat, mint annak idején a lakótelepek vagy a plázák megjelenése. Ez utóbbiak nemcsak a városszerkezetekbe nyúltak bele, hanem az emberi életekbe is. Az a véleményem, hogy ha ez a hatáskutatás – állami finanszírozással – nem történik meg, akkor ne épüljenek magasházak.
A magasházak ügyében nem jutunk semmire az összehasonlításokkal: minden társadalom, minden város más és más. Felületesen Hongkonghoz hasonlítani Budapestet – merthogy ott bevált a dolog – félrevezető: ott és akkor Ázsia pénzpiaca koncentrálódott; ráadásul gyorsította a folyamatot, hogy idővel vissza kellett adni a városállamot Kínának. A magasházak erőltetése Budapesten egyértelműen külföldi befektetői érdek. Ha az előzetes tudományos kutatási program igazolja a létjogosultságukat – ám legyen. De a realitások azt mutatják, hogy csak az első magasházköteg tudna tarolni – a többi üres, kihasználatlan maradna. Létük is hasonlatos volna a panelházakéhoz, amelyek felületes politikai döntéssel kaptak zöld utat, és devianciát, szlömösödést eredményeztek. Akárcsak a plázák, amelyek tönkretették a belvárost: vak kirakatokhoz vezettek a Rákóczi úton, szétrombolták a város szerkezetét. Lehet újítani, de a fenntarthatóság elvének alárendelve. Ám építésüknek ellentmondanak a közlekedési anomáliák is – a vitában néhány kolléga figyelmeztetett is arra, hogy a magasházak esetében ez a gond egyáltalán nincs megoldva. Egy 110–130 méteres magasházköteg olyan urbánus koncentrációt jelent ellátásban, közművekben és közlekedésben, amire Budapest nincs felkészülve, sőt a magasházak keresztülerőltetése a főváros élhetőségét veszélyezteti.
Magasházak építése sehol a világon nem zajlott spontán módon, hanem csakis a befektetői éhséget csillapítva – az előzetes tervezés tehát elkerülhetetlen. Ha ezek a magasházkötegek mégis felépülnek, újabb problémacsomag keletkezik, amelyet csak görgetünk magunk előtt. További kérdést vet fel: hogyan semlegesítsük a problémát idővel, hiszen egy magasházat nem egyszerű elbontani, felhőkarcolót pedig szinte lehetetlen. Itt ismét a panel az intő példa: a módos Németországban ugyan történtek kísérletek, hogy több panelszintet lebontsanak, majd családi házas panelövezetté formálják a tömblakótelepeket – ezek azonban ott is szórványos megoldások maradtak.
Egy Rákóczi úti vak kirakat szinte felszólítja az erre fogékonyakat, hogy rúgják ki az üveget. Az államra, a kutatóintézetekre és a független egyetemekre támaszkodva meg kell hát vizsgálni, hogy a magasházak létesítése milyen devianciákat keltene Budapesten. Az a hitvallás, amely a viták során – a hongkongi példázatra rímelve – megfogalmazódott, vagyis „a budapesti magasházak sziluettje azt szimbolizálja, hogy a térségben ide koncentrálódik a pénzvilág, s ez eldönti a kérdést”, nem helytálló. Nem, nem dönti el. Ezt a kérdést mi döntjük el. Mindannyian.