(Nagoja–Oszaka)
Manapság egy magára valamit is adó japán technológiai vállalat saját robotot gyárt, olyat, amellyel elkápráztathatja vendégeit. Asimo, amely kiválóan tudja utánozni az emberi mozgást, a Honda terméke. A robot 130 centiméter magas, és még futni is tud, legfeljebb hat kilométeres óránkénti sebességgel. A lényeg azonban a futás képessége, amely tényleg elképesztő, bár kétséges, ezenkívül más értelme van-e. Emberszerű, akár a Csillagok háborúja című film aranyszínű C3PO-ja, ám haszna nem sokkal több, mint a filmbéli díszletnek: méregdrága játékszer csupán. A Honda újdonsága mégis bekerült a világ tévéhíradóiba, amint körbe-körbe futkározik egy kis területen, mégpedig a robotok őshazájában, Csehországban.
Az újszerű robotokat a versenytársak is megirigyelték, és gyorsan létrehozták a saját „gyermeküket”. A Toyota a Nagoja melletti Toyota Cityben berendezett főhadiszállásán tartja a szerkezetét, amely nem tudhatja ugyan a magáénak versenytársa mozgáskultúráját, ám sokkal művészibb „lélek” szorult belé. A robot ugyanis zenél, pontosabban trombitál. Kis emelvényre helyezték, első manipulátorai (robotkarjai) – amelyek kísértetiesen hasonlítanak a Csillagok háborújából megismert fehér páncélos birodalmi katona kezéhez – egy csillogó trombitát tartanak. Óránként egyszer játszik a központ látogatóinak, egész produkciója kevesebb mint öt perc. A gépezet valódi trombitán játszik, szájnyílása mindig a programjának megfelelő erősséggel áramoltatja a levegőt a hangszerbe, így mindig tökéletesen ugyanúgy szólal meg a dallam. A robot előadása közben hajlong, kezével kalimpál, ide-oda fordul, imitálva a zenészeket. Amit produkál, az mégsem zene. Érzelem nélküli, mesterséges, számítógép által generált hangok együttese. A mérnököt lehet tisztelni, aki képes volt megtervezni és kivitelezni a robotot, de művészi szempontból nehezen értékelhető az előadás. A hallgatók számára sem egyértelmű a helyzet, ugyanis az utolsó hang elcsendesülése után gyér taps következik. Kinek szól? A mérnöknek vagy inkább a tetszésnyilvánítást színpadias meghajlással fogadó szerkezetnek?
A Toyota olyasmivel is foglalkozik persze, ami tényleg előremutató. A hibrid hajtású autókat most kezdik bevezetni világszerte. A Prius, amely az első ilyen „öszvér” autó, valóban nagy reményekkel kecsegtet. A benzinmotor két elektromotortól kap segítséget, így jóval környezetkímélőbb az autó, ráadásul nem kell óriási akkumulátorokkal telerakni a csomagtartót, amint az a tisztán elektromos kocsik esetében történik. A fékrendszere energiatakarékos: lassításnál vagy lejtőn való közlekedésnél a fékek elraktározzák a mozgási energiát, amelyet később hasznosítanak. A lelkes környezetvédőket kissé elszomoríthatja, hogy kicsit több, mint hétmillió forintba kerül Magyarországon, ami persze nem olyan eget verő összeg egy új gépkocsi esetén, mégsem olcsó. A lényeg azonban az, hogy ez már nem koncepcióautó, hanem valódi, működő és a piacon is életképesnek bizonyult konstrukció, amelyet akár mások is követhetnek. A Ford tavalyelőtt adta el első saját hibridjét, az Escape városi terepjárót, a Mazda pedig jövőre rukkol ki a Tribute típus öszvérváltozatával. Ha sok követőt találnak, és a technológia sem lesz olyan forradalmi, mint manapság, az árak is lejjebb mehetnek. A Mitsubishi ennél is tovább nyújtózkodott, amikor bejelentette, hogy tisztán elektromos meghajtású autót tervez. A MiEV egyelőre távol áll az utaktól, még tervezőasztalon sem fekszik, ám mivel 250 kilométeres hatótávolságot kívánnak elérni vele egy feltöltés után, félő, hogy nem váltja ki a hagyományos benzinmotoros kocsikat, csak különleges prototípus marad.
A Mitsubishi a robotfronton sem akar veszíteni: megalkotta a saját csecsebecséjét. A kóbei cég gyárt mindent: nehézipari gépsorokat, erőművekben használatos turbinákat, repülőgépmotorokat, fejlett rakétarendszerrel felfegyverzett (Aegis) cirkálókat, tengeralattjárókat, olajtankereket, autókat, na és kicsi, sárga műanyagból fröccsöntött robotokat. Vakamarunak nevezték el a robottársadalom legkisebb tagját, „aki” a reklámanyag szerint az első olyan szerkezet, amely együtt tud élni az emberrel. Külsőre valóban nincs benne semmi tiszteletet parancsoló, leginkább egy óvodásra emlékeztet, aki minden újra rácsodálkozik. Vakamaru ráadásul rémületesen együgyű, nem tud sokkal többet, mint egy átlagos mobiltelefon. De fel tudja olvasni a napi híreket (amelyeket saját maga szerez meg az internetről), emlékszik a vele szemben álló személy érdeklődési körére, így az őt feltehetően lázba hozó híreket tudja közölni. Kobakján kamerát visel, és programja lehetővé teszi az emberi arc felismerését, így köszönni is tud gazdájának. Közli, ha elektronikus üzenet érkezett a háziaknak, amelyet szintén fel tud olvasni, természetesen csak a címzettnek. Szól, ha megbeszélt találkozója van valakinek, s erre rendszeresen figyelmeztet is. Ha pedig nincs dolga, a neki kijelölt „robotfuttatón” gurul fel-alá, ideális XXI. századi házőrzőként funkcionálva. Vakamaru manipulátorai kézszerűek, mégsem tudnak felemelni semmit. A kis sárga fickó hangja vékony, de nem zavaró, egy cseppet kislányos, ezt a benyomást a szoknyaszerű burkolat is erősíti. Mivel állandó készültségben van, ha szólnak hozzá, azonnal kíváncsian közelít. Így történhetett meg, hogy a bemutatón két kis sárga szerkezet is vetélkedett az elsőségért, mivel a kiválasztott példány mellett egy másik, éppen pihenő robot is meghallotta a tervező hangját. A látogatás végeztével mindenki köszönthette az érdeklődő műóvodást, amely a „szajonara” (viszontlátásra) szó hallatán felemelte egyik manipulátorát, és integetést mímelt. Valóban nem tud sokat, ám egy kicsit feldobja a Mitsubishi ipartelepének hangulatát.
Aki haza akarja vinni valamelyik robotot, több nehézséggel kell szembenéznie: 1. Szinte biztos, hogy nem adják el a gépet, csak kutatóintézetek, nagy cégek használják a Vakamarut. 2. Csak japánul tud. 3. Ha mégis megesne a cég szíve egy vásárlón, a Vakamaru ára másfél millió dollár.
A Panasonic ugyan nem konstruált robotot, de versenytársaihoz hasonlóan fontosnak érzi, hogy némi ízelítőt nyújtson a jövőből: az automatizált világ a cég „víziójában” nem egyetlen droidban, hanem több termékben, egy egész kísérleti lakásban tárul az érdeklődők szeme elé.
Bemutató filmje hatásos, de riasztó jövőről szól. A koncepció szerint a mobiltelefont felváltja egy olyan készülék, amelyen mozgóképet tudunk továbbítani, így láthatjuk a másik arcát is, miközben beszélünk. A hűtőszekrény megrendeli magának a kifogyott élelmiszereket, amelyeket elfogyasztás előtt egy kis érzékelő átvizsgál, és részletes kimutatást készít tápértékükről, összetételükről. Az étkezőasztalnál mindenki előtt egy kis monitor van, amely a cég szerint fontos információkkal bombázza az éhes embereket. A filmet persze háromdimenziós moziban mutatják be, amelyet csak különleges szemüveggel lehet megnézni. A felépített tanulmányszoba Michael Jacksont kivéve valószínűleg nem sokaknak tetszene. A bútorok mindenütt fehérek, ahogy a föld és a plafon is. Az egész szobában nincs egyetlen derékszög sem, csak szépen lekerekített formák, hangelnyelő padlóburkolat, csend és steril tisztaság. A belső stílus leginkább a hetvenes évek tudományos-fantasztikus filmjeit idézi, így képzelték el akkor egy űrbázis berendezését. Az ember szinte automatikusan úgy mozog a Panasonic különleges szobájában, mintha valóban a súlytalanság állapotában lenne. A teremben helyet kapott egy ágy is, amely kényelmes ugyan, de a benne fekvő feje fölé boruló monitor ismét az űrkorszakot idézi. Az ágy persze nem csak alvásra jó: a monitoron filmet lehet nézni, vagy egy csillagködhöz hasonló – állítólag megnyugtató – ábra látható, az egészségükért aggódók pedig elemezhetik szívműködésüket, testsúlyukat.
A bemutató amúgy tényleg érdekes, de a megcélzott jövő nem túl reális. A helyzet hasonlít a bécsi ENSZ-székházéhoz vagy a párizsi Défense negyedéhez. Mindkét korábbi vállalkozás a múlt jövőjét hirdeti, amelynek nem sok köze van a jelenben megvalósultakhoz. A világszervezetben például túlteng a beton, az óriási, rideg folyosókon szinte törvényszerűen eltéved az odalátogató. A Défense pedig máig Párizs egyik modern kori nevezetessége, talán épp azért, mert annyira elüt a szerelem városának könnyed építészetétől. Üvegpaloták sorakoznak, amelyek soha nem népesültek be, az utcákon ritkán járnak az emberek, a környék idegen és barátságtalan.
Panasonicék mégis ezt az utat járják. A videotelefon régi klisé, ráadásul már meg is valósult, de egyelőre nem tűnik túl valószínűnek, hogy minden egyes közléshez szükség lenne a beszélgetőpartner látványára. A minden ételt elemző rendszer szintén csak azoknak jó, akik folyamatosan fogyókúráznak, vagy érzékenyek az élelmiszerek valamely összetevőjére, amúgy csak drága és értelmetlen játékszerek. Nem beszélve arról, hogy egy ilyen lakás őrületes pénzekbe kerülne, s csak akkor működne, ha valóban minden élelmiszerre rátennék az információt tartalmazó mikrocsipet. A Panasonic vizionál egy új szórakoztató-központot is, falméretű monitorral, amely egyben az irányítópanel is. Az óriási plazmamonitor tényleg szép munka, legalább öt méter széles és két méter magas. A jövőben állítólag így fogunk tévézni. Kiválasztjuk majd a minket érdeklő csatornát, azt – a képet megérintve – magunk elé „húzzuk”, beállítjuk a kívánt méretet, hangerőt, élességet és színmélységet. Közben megnézhetjük a nekünk küldött elektronikus leveleket, csevegünk a barátainkkal internet segítségével, és felfigyelünk a rendszer által küldött figyelmeztetésre, hogy el kell hozni a gyereket az óvodából. A Panasonic megálmodta emellett a Különvélemény című filmből ismert Windows-továbbfejlesztést is, ahol az ember ujjával-kezével magához hívhat adatcsomagokat, azokat elküldheti, kinyithatja, letörölheti pont úgy, mint most egérrel a 15 colos monitoron. Csak ez nagy, és jól belegondolva – használhatatlan. A karral irányítható „egér” minden bizonnyal tíz perc alatt elfárasztaná az egyszeri irodai dolgozót. Egyszerűen túl nehéz folyamatosan kitartott karral állni, azzal hadonászni, s így munkát végezni. A Panasonic azonban komolyan gondolja, és törekszik a technológia kifejlesztésére. Félő azonban, hogy ez is csak arra lesz jó, amire a robotok: megmutatni, milyen fantasztikus szintre ért a japán ipar, és elámítani a bemutatótermek látogatóit.
Kérdés azonban, hogy még mindig Japán-e az az ország, ahol a jövő technológiái már ma körvonalazódnak, vagy az éltanuló szerepét átvették tőle más ázsiai országok. Elgondolkodtató adatokra bukkanhat, aki azt a japán gazdasági minisztérium által kiadott kimutatást böngészi, amelyet az ország bevételeiről készítettek iparágakra lebontva. Ezek szerint kiemelkedően jól teljesít az acélgyártás, az autóipar és az ingatlanpiac, a világgazdaság leggyorsabban fejlődő területe, az információtechnológia ugyanakkor „döcög” a szigetországban. Egy japán szakértő szerint hazája egyszerűen nem tudja magáévá tenni a fiatal iparágakat, csak a régi, jól megismert területeken képes nagyot alkotni. „Az autó valójában száz éve változatlan: kormánya van, négy kereke, motorja, gáz- és fékpedál” – mondta a szakértő, rámutatva, hogy száz év alatt a japánok kitapasztalták, hogyan kell igazán jó autókat készíteni. Az információtechnológia azonban napjaink iparága, amelyben India, Kína, a délkelet-ázsiai országok vagy a Közel-Kelet egyes államai nagyon jók, Japán pedig egyre jobban lemarad. Pedig a szürkeállomány megvan az ottani tervezőmérnökökben, pénzt is hajlandók áldozni, úgy tűnik, mégsem tudnak lépést tartani a szomszédokkal ezen a téren.
Bár az is igaz – ahogy azt a japán cégek robotkutatásai bizonyítják –, nehéz megmondani, hogy akár 20–30 év múlva is ez lesz a helyzet, vagy Japán viszszaszerzi egykorvolt, megkérdőjelezhetetlen első helyét.
origo.hu
Újabb botrányos pénzügyek derültek ki Magyar Péter testvéréről - videó
