Zálogházban

Sigmond István kolozsvári író nyerte el nemrég az aradi Irodalmi Jelen című folyóirat negyvenezer dolláros összdíjazású jeligés pályázatának első díját Varjúszerenád című regényével. Hatalom és elismerés iszonyáról, abszurd világszemléletéről, december ötödikéről beszélgettünk az íróval.

Az Irodalmi Jelen pályázatán a 283 beérkezett pályaműből az ön regényét választotta ki a zsűri, amelynek összetételét Böszörményi Zoltán főszerkesztő a mai napig sem hajlandó elárulni. Ezenkívül megkapta az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány egyik díját. Mellesleg nemrég múlt hetvenéves. Most ért pályája csúcsára, vagy másképpen vélekedik a korábbi méltatlan mellőzés utáni díjesőről?
– Hogy közhellyel kezdjem: az írói pálya csúcsához semmi köze sincs a díjak sokaságának – ez egyébként csak csepergés volt, nem eső –, milyenségének vagy a politikai, irodalmi hatalom hozzánk való viszonyulásának. Persze fontos a szakmai elismerés, talán fontosabb, mint az olvasói érdeklődés – ezt fájó szívvel mondom, mert ki vagy mi lehet fontosabb az olvasónál? –, amelyre számítani sem lehetett mindeddig, a könyvek terjesztése ugyanis olyan mértékben csapnivaló, hogy ez – paradoxonjaink egyike – a kiadók sikeres merényletét jelenti saját szerzőikkel szemben, nincs mögötte szándék, csak a XXI. század hányaveti, nyegle nemtörődömsége. A szakmai elismerés huzamos ideig való elmaradása viszont képes derékba törni egy írói pályát. Az ön által megfogalmazott „méltatlan mellőzést” az abszurd élethelyzetek megvetésével élem át, tudatában vagyok annak, hogy például a József Attila-díjat, amely régebben a szakmai elismerést jelentette, most a politika adja, az erdélyiek esetében az arra érdemesnek látszó írók közül az éppen haldoklók vagy súlyos betegséggel küszködők kapják meg. Ha veserákos leszek, én is megkapom a József Attila-díjat, a miniszter elvtárs személyesen fogja átnyújtani, illedelmesen hallgatni fog a veserákomról, lehet, hogy ki kell majd zokognom magamat a miniszteri vállon, de egye fene, ez még belefér. De nem ez volt a kérdés. Az ember hetvenévesen – ha nem skizofrén – valamivel tárgyilagosabb tud lenni önmagával szemben is, vagy maradjunk abban, hogy tárgyilagosabb kellene hogy legyen. Tudatában kell lennie annak, mennyire tudta kiaknázni képességeit, de főleg, hogy milyen képességekkel rendelkezik, s ezek függvényében megközelítette-e saját csúcsait. Akinek az az érzése, hogy a csúcson van, csak sajnálni lehet. S aki ezt közzé is teszi, azt megvetem. Szigorú lennék? Nem hiszem. Mert nincs olyan csúcs, amely a végtelen végét jelentené. A hozzánk legközelebb állót biztosan el lehet érni, egyetlenegy mozdulatot kell csak megtenni, csakhogy ehhez a mozdulathoz több évtizedes megfeszített munkára van szükség. Néhány élőnek ez már sikerült, megnevezésüket nem vállalom. A holtak közül csak egy nevet említek: Hamvas Béla. Hogy pontosabban fejezzem ki magamat: Karnevál. Ő az egyedülálló. A mindenség maga. Ha újra lehetne teremteni a világot, belőle kellene kiindulni. Hamvas Béla társaságában könnyedén járkálhatnánk a tengerek vizén. Gyalogszerrel. Sajnos erről is le kellett mondanunk, mint sok minden egyébről. Marad a szennyben, a mocsokban való botorkálás. Nem érzem azt, hogy elérkeztem pályám csúcsára. Nem tekintem nagyképűségnek, éppen ellenkezőleg, ha azt állítom, hogy a díjazott Varjúszerenádnál többre is képes vagyok, képesnek kell lennem.
– Alig több, mint egy hónappal az őszi díjátadás után az Alexandra Kiadó megjelentette díjnyertes regényét. A zsűri mint „félelmetes nyelvi érzékkel és profi módon megírt pusztulástörténetet” méltatta a pályaművet. Ez a tizenhatodik kötete. Valóban ezt érzi a legjobb könyvének?
– Nem. A legjobb könyvem Angyalfalva címet viseli. Regény. Nemrég fejeztem be. Egyelőre részletekben teszem közzé, aztán remélem, könyv formában is olvasható lesz. Ezt a könyvet többnek érzem a Varjúszerenádnál, talán azért, mert egy férfi monológja, nem egy gyereklányé, s a férfilélekhez nyilvánvalóan jobban értek, vagy azt hiszem, hogy jobban értek. És lélekbe markolóbbnak érzem a drámaiságát is; ez is valamiféle pusztulástörténet, csak nem egy lélek, hanem egy egész közösség pusztulástörténete. Az ilyen jellegű témákban egyre inkább otthon érzem magamat.
– Könyvei bővelkednek az abszurd, groteszk, már-már horrorisztikusnak mondható sokkoló elemekben. Hadd olvassam fejére a saját szavait: „Nem tudok írni napfényes novellát, amíg a pusztulás kavalkádja ránk szakasztja az eget: szeszély és fejetlenség, butaság és immoralitás, gyalázás és önámítás, aljasság és álnokság, blöff és rettegés, átok és ricsaj, kudarc és narkózis, önkívület és hajsza, iszony és csőd – a történelem zálogházában szorongunk mindannyian. Hogy miként próbáljuk kiváltani magunkat ebből az istenverte zálogházból, nos, erről is szólnak ezek a novellák.” Miért érzi úgy, hogy nem tud, nem lehet „napfényes novellát” írni?
– A humor háttérbe szorul műveim szinte mindegyikében, nem kerülhet előtérbe, ha ott van az örök megaláztatás, amely hűségesen kíséri hőseim mindennapjait, néha a morbid humor kikandikál mindezekből, fekete humor vagy valami ilyesmi, mert azon már csak eszméletvesztésig röhögni lehet, ha valakit mondjuk halálra ítélnek vélt vagy valós bűnei miatt, de mielőtt kivégzik, meggyalázzák, megverik és leköpik, aztán újra meggyalázzák, megverik és leköpik, s amikor végre ott áll az akasztófa alatt, még egyszer, utoljára kap egy hatalmas pofont, aztán még egyet és még egyet, majd leráncigálják az akasztófa alól, s még egyszer meggyalázzák, megverik és leköpik… Nos, mindezektől meg lehet szakadni a röhögéstől, csak egy ilyen jelenetsort tudni kell megírni, s ha valaki hitelesen meg tudja írni, az a győzelem. S hogy miért írok ilyesmiket? Miért csak halva születés, holtan élés, halál? Miért csak kínok, szenvedés, gúny és ütleg? Vajon az egyperces örömök meddig tudják cipelni csenevész hátukon a százperces bánatokat? Miért nem jön el soha az a pillanat, amely értelmet ad a következő pillanatnak? Miért nem tudjuk szeretni azt a pillanatot, amely értelmet adott az elmúlt pillanatnak? Miért kell állandóan arra emlékeztetni, hogy áldozatoknak születtünk? Az embrió bizonyára a majdani borzalmak tudatában várja kérdőjelként összegörnyedve a születést, s amikor világra jön, ordít keservesen. Miért? Miért? Miért? Hogy miért nem tud érvényesülni a humor adta felszabadító érzés a műveimben? Éljen valaki Romániában hetven évig, s akkor nem fogja kérdezni. Bennünket simogatni kellene, valahogy úgy, hogy ne vegyük észre. Mert ha látványosan történne, akkor úgy nézne ki, hogy egy anyaországi kiállna a pódiumra, és szólna: „Romániai magyarok! Beállni simogatásra! Egyenként, sorban, és pofa be!” Ez ugyan nem következett be, de helyette kaptunk december ötödikét, nesze neked, kis testvér, rágódj rajta! Hol itt a napfény, amelyet meg kellene írni? Hol van?
– Több éven át a Kolozsvári Állami Magyar Opera művészeti igazgatója volt.
– Az író néha rövidebb-hosszabb szünetet tart. Nem arról az időszakról beszélek, amikor az ember befejez egy munkát, s úgy érzi, hogy kész, kiírtam magamból mindent, egyetlenegy gondolatom sem maradt megíratlanul, vége. Aztán egy idő után kezdődik elölről minden… A hosszabb szünetekre gondolok, amelyek objektív, esetleg szubjektív okokkal magyarázhatók. A szubjektív: az írói válság. Ettől minden írót őrizzen meg az Isten. Az objektív okok egyikét én is átéltem, amikor kineveztek a kolozsvári opera művészeti igazgatójának. Ez egész embert kívánt, napi tíz-tizenkét órás jelenlétet; életemből három évet erre áldoztam. Az Erdélyben működő egyetlen magyar opera igazgatása sokkal fontosabb volt számomra, mint a saját írói pályám. Ettől a másik múzsától ösztönzést ugyan nem kaptam egyebekre, de okultam belőle. Ez az úgynevezett okulás az írói lélektanhoz és persze az előadóművészek lélektanához kapcsolódó téma. Arról van szó ugyanis, hogy az írónak, vélekedésem szerint, úgy kell nekifognia az íráshoz, hogy telítve legyen a saját zsenialitásával. Írás közben hinnie kell abban, hogy gondolatai egyedülállóak, a forma, amelyet mondandója megfogalmazására használ, kizárólag az ő találmánya, sem előtte, sem utána soha senki nem volt és nem lesz képes így brillírozni, egyszóval ő maga a testet öltött tökély. Ha az író nem skizofrén, és másnap elolvassa a „remekművet”, elkezdődik egy másik folyamat, a csömörig vezető önsanyargatás a tehetségtelen, semmitmondó fércmunka miatt. És következik a harmadik felvonás: olyanná kell átálmodni az írást vagy az írásrészletet, hogy legalább önmagunkkal elfogadtassuk valahogyan, hogy aztán bátorságunk legyen kiállni vele a világ – az olvasó – elé. És ez a folyamat mindennap elölről kezdődik. Az előadóművészeknél egészen másképp van. Itt mindenki zseninek érzi magát most és mindörökké, reggel, délben és este, születés előtt és halál után. Állítólag vannak öngyötrő típusok is, akiket az önmaguk művészete iránti örökös kételyek marcangolnak – tudományos-fantasztikus művekben, az életben aligha. Nos, ebből lehet okulni. Ne higgyük azt, hogy ki tudjuk vágni a felső c-t, ha a sors úgy hozta, hogy baritonként kell leélnünk az életet.