Zserbó

A Duna árterében vagyunk, valahol a Gemenci Tájvédelmi Körzettől délre. Fagyos téli reggel, opálos fehér fátyol hullámzik a vidék felett. A 700-as ügynök (azaz Zserbó) elteszi a távcsövét, amellyel addig a tájat pásztázta. Konzervekkel megrakott hátizsákja mellé térdel, a karórájára pillant, aztán cigarettát húz elő, rágyújt. A füstön keresztül a lány riadt arcát figyeli. Kialvatlanul, karikás szemekkel még kívánatosabb.
– Maradt még négy percem. A töltés folyó felőli oldalán indulok el, a takarásban – dörmögi, aztán a mutatóujját előreszegezi. – Ott szemben, könnyű futólépésben fogok átvágni a töltésen. Megvárod, míg elérem a fűzfák vonalát, utána elindulsz haza.
– Elindulok – mondja a lány, s az arcán könnycsepp gördül le.
– Hallgatsz, mint a sír. Velem sosem találkoztál.
– Hallgatok. – A lány gyengéden megérinti Zserbó arcát, ujjait végighúzza a borostás bőrön. – Sose találkoztunk.
Jobbról hirtelen neszt hallanak, aztán a bokrok közül csattogva pörren fel egy fácán. Az ügynök egy darabig hunyorogva néz a madár után, aztán visszacsúsztatja a revolverét a hónaljtokba.
– Kis híján belenyomtam a tárat – csóválja a fejét. – Ilyenkor a másodperc tört része alatt el kell döntenie az embernek, hogy lőjön vagy ne lőjön. Általában jól döntök.
– Csodállak, Zserbó. Hiányozni fogsz.
– Én vagyok a legjobb Közép-Európában. És köszönöm, hogy befogadtál éjszakára.
A lány elgondolkodik, a töltésre telepedő varjúcsapatot figyeli.
– Ruhástól fogsz átúszni a Dunán? – kérdezi.
– Egy fenét! Megfagynék. A révnél várnak rám. Motorcsónakkal átrepítenek a túlsó partra. Odaát gyalog kell elérnem az 56-os utat, azon megyek az óséri tanyákig. Ott megkeresem Tóth István juhászt. De ezt a nevet rögtön felejtsd el!
– Ő is ügynök? Egy juhász?
– Dehogy ügynök, csak segít. A kunyhójában rejtette el a kerékpáromat.
– Nem értem. Biciklivel fogsz Amerikába menni?
– Á, ahhoz túl messze van. Eltekerek Pörbölyig, 10.30-kor az állomáson kell lennem, hogy elérjem a bátaszéki vonatot. A kerékpárt leadom a forgalmi irodán, tudnak róla, azonnal megsemmisítik. Ha befut a vonat, a második kocsi hátsó peronjára szállok.
– Teljesen összezavartál. Végeredményben hova utazol?
– Az előbb mondtam, hogy Bátaszékre, az Pörbölytől öt és fél kilométer. A bátaszéki vasútállomás előtt taxi vár, forgalmi rendszáma HYU–380. Irány Alsónyék, a nemzetközi repülőtér. Néhány perces út.
– Okos vagy, hogy ezt mind meg tudod jegyezni. – A lány a homlokát ráncolja. – Alsónyéken van nemzetközi repülőtér?
– Ne nézz bolondnak! Különben nem mennék oda.
– Érdekes, sose hallottam az alsónyéki nemzetközi repülőtérről.
– Pedig fontos tranzitállomás! Érkeznek gépek Új-Zélandról, Tokióból, Újdelhiből, a világ minden részéből. Hárompercenként van le- vagy felszálló járat.
– Nahát, eddig még egyet se láttam, pedig szeretem az eget bámulni. Nyáron néha eldöcög a házunk fölött a permetezőrepülő. Ócska kávédaráló, a Bőgő Sanyi vezeti, pedig rosszul lát. – A lány szomorkás mosollyal felsóhajt. – Én is szeretnék egyszer messzire utazni. Alsónyékről az óceánhoz.
– Milyen sóvárogva tudod ezt mondani.
– Hiába, nem lesz abból soha semmi.
Zserbó megsajnálja a lányt, csókot lehel a homlokára.
– Fel a fejjel! A repülőtéri mosdóban megváltoztatom a külsőmet, hasonlítanom kell a hamis útlevélbe ragasztott fényképre. Lenyalt, fekete séró, kefebajusz, fülbevaló. És a B 24-es terminálnál máris útra készen áll Vittorio Buttapietra olasz hegedűművész. Ezt add össze! – A 700-as szedelőzködik, bebújik a hátizsák hevederébe, fülére húzza a kötött sapkát. – Tizenkettő ötvenkor startol a gépem Alsónyékről, és magyar idő szerint huszonegy ötvenkor érkezik New Yorkba. Nehéz napok elé nézek. A részletek nem tartoznak rád.
A 700-as szögletes mozdulattal magához öleli a lányt, aztán futólépésben elindul a töltés felé.