Először beszéljünk az Amerikai Magyar Orvosszövetségről. Mit lehet tudni erről a szervezetről, amelynek évek óta vezetőségi tagja, tavalytól pedig titkára?
– Néhány Amerikában élő és jövőbe látó magyar származású tudós – Szent-Györgyi Albert, Selye János és mások – 1968-ban úgy döntött, létrehoz egy fórumot azzal a céllal, hogy a tudomány és az orvoslás eredményein, közös kultúráján keresztül építsen hidat a két ország között. Éves tudományos konferenciák szervezésével, ösztöndíjak odaítélésével és továbbképzési lehetőségek biztosításával, egyetemi kutatók és orvosok csereprogramjával dolgoztak a cél érdekében, a szervezet azóta is elismert tagja az Amerikai Orvosok Szövetségének. Elsőrendű céljaink között szerepel a tengerentúlon élő magyar orvosközösség összefogása és szakmai továbbképzése. Szervezetileg és egyénileg is szoros együttműködésben, kapcsolatban állunk magyarországi kollégáinkkal. Az utóbbi évek viharos otthoni változásai, különösen pedig az egészségügy tervezett átalakítása természetesen fokozottan Magyarországra irányította szövetségünk figyelmét. Ennek megfelelően éppen tavaly került be alapszabályunkba az a célkitűzés, miszerint a szövetség hozzá kíván járulni a magyarországi egészségügy fejlesztéséhez is. Természetesen ezt korábban is egyik feladatunknak tekintettük, és az egyetemi hallgatók cseregyakorlatainak megszervezésével, a Magyar Egészségügyi Társasággal közösen lebonyolított otthoni konferenciáinkkal eddig is igyekeztünk elősegíteni. Az Amerikai Magyar Orvosszövetség, bár tagjai egyénileg természetesen kiforrott politikai nézettel rendelkeznek, világnézetileg deklaráltan semleges szervezet. Éves konferenciánkra mindig meghívjuk a magyar kormány egészségügy-miniszterét, mindazonáltal a meghívással eddig csak a polgári kormányok szakminiszterei éltek.
– Készített egy dolgozatot az egészségügy-finanszírozás gyakorlatáról, amelyben a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, vagyis az OECD-államok legfrissebb adatait használta fel. Levonható egyértelmű végkövetkeztetés az adatokból?
– Azzal természetesen senki sem vitatkozik, hogy az egészségügy többletforrásokat igényel, az OECD-adatok elemzése alapján is szükséges a forrásbevonás. E remélt forrásokat azonban jobb költséghatékonysága miatt valószínűleg a közfinanszírozás keretein belül kellene felhasználni. A Magyarországhoz politikai-társadalmi berendezkedés és kulturális hagyományok alapján közel álló, fejlett gazdasággal rendelkező országok egészségügy-finanszírozásának vizsgálata azt mutatta, hogy minél inkább visszaszorul a közfinanszírozás, annál drágább lesz az egészségügy. Ugyanakkor nem mutatható ki, hogy a magánfinanszírozás magasabb aránya jobb egészségügyi mutatókat eredményez. Magyarul: a zsebből, az egészségügyi járulékon felül fizetendő összegek önmagukban nem vezetnek hatékonyabb egészségügyhöz, a lakossági terheket viszont emelik. Másik érdekes megállapítás, hogy a magánfinanszírozás térnyerése nem vezet a születéskor várható élettartam növekedéséhez.
– Mikor és miért indokolt az egészségügy privatizálása?
– Az állami és privát egészségügy minőségi mutatóinak összehasonlítása nemzetközi szaklapokban is kifejezetten népszerű téma. Az egészségügy bizonyos szegmenseinek privatizálása önmagában nem ördögtől való. Az alapellátás magánosítása Magyarországon, minden problematikus vonása ellenére is, sikeresnek mondható. A szakorvosi ellátás privatizációja valószínűleg szintén megvalósítható. A kórházak, klinikák, nagyobb ellátóegységek magánosítása azonban már jóval problematikusabb. Visszatérve az említett szaklapokra: még senki sem tudta bebizonyítani, hogy a privát fekvőbeteg-intézmények jobb eredményeket tudnának felmutatni, mint az államiak. Ami különösen érdekes, az az, hogy egyre több adat valószínűsíti azt a sokak által korábban is sejtett lehetőséget, miszerint a magánszférán belül is a nonprofit egészségügy olcsóbb a profitorientált intézményeknél.
– Magyarországon a rendszerváltozás óta nem történt alapokig ható változás az egészségügyi ellátórendszer finanszírozásában. A tavaly tavaszi választások után viszont a Gyurcsány-kormány reformelképzelései közül ez lett az egyik leghangsúlyosabb fejezet. A nemzetközi példák szerint hol van a határ a privatizációban?
– Az egyik véglet az, hogy az állam részesedése az egészségügy finanszírozásában százszázalékos, azaz minden kifizetés az állam feladata. Ilyen szisztéma működő piacgazdaságban jelenleg sehol nem található – ha máskor nem is, a gyógyszerek árának kifizetésekor a zsebébe kell nyúlnia a betegnek. A másik véglet az, amikor az állam részesedése az egészségügy finanszírozásában elenyésző, azaz szinte teljesen kivonul abból. Ez utóbbi esetben az állampolgárok egészségbiztosítókkal kötött szerződés révén juthatnak megfelelő ellátáshoz, sokszor munkáltatójuk hozzájárulásával. A biztosítással nem rendelkező állampolgárok ellátásukért akár a teljes vagyonukkal is felelhetnek. Hozzájárulás, önrész formájában azonban a biztosítással rendelkezők is gyakran zsebből egészítik ki az ellátásukért a biztosító által kifizetett összeget. Az egészségügy finanszírozásának ez a végletes példája nem valósult meg eddig sehol sem, még a legliberalizáltabb egészségüggyel rendelkező Egyesült Államokban is majdnem ötvenszázalékos az állam szerepvállalása. A két véglet közötti átmenet az, amikor a köz- és a magánfinanszírozás egymás mellett létezik – a jelenleg működő piacgazdaságok mindegyike ilyen átmeneti rendszert alkalmaz, azonban az állami és a magánszféra egymáshoz viszonyított aránya között jelentős eltérések lehetnek.
– Mivel bizonyítható az, hogy a kisebb állami szerepvállalás drágább egészségügyet eredményez?
– Készítettem egy grafikont az OECD-országok adatai alapján, amelyben a vízszintes tengelyen az államnak az egészségügy finanszírozásában vállalt százalékos szerepe, a függőleges tengelyen pedig az egészségügy költségének GDP-ben kifejezett aránya található. Világosan látszik az eredmény: minél kisebb mértékben szerepel az állam az egészségügy finanszírozásában, annál magasabb lesz az egészségügy teljes költsége a GDP százalékában kifejezve.
– Ha tanulmányozzuk az egészségügyi tárcát irányító SZDSZ programját, egyértelműen kiderül a cél: csökkenteni kell az állam szerepvállalását az egészségügyben. „Az alapszolgáltatáson felüli egészségügyi szolgáltatások megvásárolhatósága”, egyéni igények, orvosi többletszolgáltatások fizetőssé tétele, „az önkéntes díjfizetés – önrész – egyre terjedő alkalmazása”, önkéntes (fizetős) biztosítási csomagok kialakítása, „a privatizált patikapiac liberalizációja”, a vizitdíj, esetleg a receptdíj bevezetése mind ebbe az irányba mutat. Mennyiben befolyásolja ezeket a folyamatokat a több-biztosítós modell bevezetése?
– Ebből a szempontból az egy- vagy több-biztosítós rendszer kérdése lényegében irreleváns, hiszen a fenti SZDSZ-javaslatok megvalósulásával a közfinanszírozás visszaszorítása mindkét variáció esetében megtörténik. Ugyanakkor a tárgyilagosság kedvéért megjegyezhető, hogy akár a több-biztosítós rendszer is működhetne az állami finanszírozás jelenlegi arányai mellett, erre azonban hiányzik a politikai (és gazdasági) szándék a kormányoldalon.
– Nemzetközi összehasonlításban milyen összefüggés áll fenn az állami szerepvállalás mértéke és a születéskor várható élettartam között?
– Erre szintén készült egy grafikon az adatok alapján, és világosan látszik, hogy semmiféle trend nem állapítható meg, vagyis nincs kimutatható összefüggés a finanszírozás jellege és a várható élettartam között. De nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy a magánfinanszírozás előtérbe kerülése csak magasabb költségek mellett tudja biztosítani ugyanazt az eredményt, azaz a születéskor várható élettartam adott mértékét! Természetesen a születéskor várható élettartam csak egyike az egészségügy minőségének elemzéséhez felhasználható paramétereknek. Mindazonáltal a szakirodalomban a klinikai kutatások vagy éppen társadalom-egészségügyi változtatások hatékonyságának legfontosabb mérőszáma a halálozási – mortalitási – mutató, ami persze szoros összefüggésben áll az adott időpontban várható élettartammal. További vizsgálatok, amelyek betegségi – morbiditási – és életminőségi adatokat is figyelembe vesznek, nagyban hozzájárulhatnak a kérdés további elemzéséhez.
– Azt is kutatta, hogy milyen összefüggés van az egészségügy teljes költsége és a születéskor várható élettartam között. Mi az eredmény?
– Az egészségügy teljes költségét USA-dollárban – vásárlóerő-paritásos alapon – vizsgáltam, és az derült ki, amire számítottunk: minél többet költenek egy adott országban az egészségügyre, annál magasabb lesz a születéskor várható élettartam. Az az állítás tehát, amellyel az SZDSZ a választási programját indította, hogy nemzetközi összehasonlításban vizsgálva Magyarország eleget költ az egészségügyre, objektív matematikai elemzés alkalmazásával nem állja meg a helyét! Többet kellene költeni az egészségügyre, az azonban, hogy a többletráfordítás mely területen hozná a leggyorsabb és legnagyobb eredményt, még jelentős vitákat fog gerjeszteni. A fő kérdés az, hogy az egészségügyre fordított, remélhetőleg hamarosan megnövekvő anyagi források a közfinanszírozáson vagy a magánfinanszírozáson keresztül hasznosulnának-e hatékonyabban. Miután a vizsgálat szerint a magánfinanszírozás előtérbe kerülésével ugyanazt az eredményt – a születéskor várható élettartamot – csak kevésbé költséghatékony módon lehet biztosítani, kézenfekvő, hogy a remélt többletforrásokat a közfinanszírozás keretein belül kellene felhasználni.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
