A Bush-korszak öröksége

Az amerikaiak azért érdemlik meg a vezető szerepet, mert „messzebbre látnak”, mint mások – jelentette ki egykor, még Bill Clinton külügyminisztereként Madeleine Albright. Ha ez mindig helytálló és széles körben elfogadott nézet volna – jegyzi meg ennek kapcsán a politikust legutóbbi könyvében idéző Francis Fukuyama –, a világ még akkor is csak morgolódva ismerné el az amerikai vélekedéseket és kívánságokat. Ha viszont kiderül, hogy az amerikaiak ítélőképessége még korlátozottabb is, mint másoké – teszi hozzá –, akkor egypólusú világrendünk nehéz időszak elé néz.
Osztja ezt a véleményt az Amerika legsarkalatosabb világpolitikai kérdésekben játszott szerepéről a BBC World Service által nemrégiben megkérdezettek túlnyomó többsége is. A felmérésbe bevont 25 ország – köztük Magyarország – lakosságának 49 százaléka van kimondottan rossz véleménynyel Amerikáról, míg csupán 39 százalék azok aránya, akik kedvezően ítélik meg Washington szerepét. A konkrét kérdések közül messze az iraki beavatkozás a legnépszerűtlenebb, hiszen ezt a 25 ország átlagában a válaszadók 73 százaléka utasítja el, s csupán 20 százaléka helyesli. A guantánamói börtöntábor őrizeteseivel szembeni bánásmódot 67 százaléknyian ítélik el, az Egyesült Államok közel-keleti katonai jelenlétéről pedig 68 százalék mondja azt, hogy több konfliktust szít, mint amennyit megakadályoz. Még lehangolóbb a kép, ha ezeket a számokat az elmúlt évek hasonló felméréseivel hasonlítjuk össze. Ebből ugyanis kiderül, hogy meredeken zuhan az Egyesült Államok megítélése. A kutatásokba korábban is bevont 18 országban jelenleg a válaszadóknak mindössze 29 százaléka van azon a véleményen, hogy Amerika összességében pozitív hatást gyakorol a világfolyamatokra. Tavaly 36, két éve pedig még 40 százaléknyian gondolták így. Ha lassabban is, de ezt a trendet követi az amerikai lakosság véleményének a változása is. George W. Bush harminc százalék körüli népszerűsége és a képviselőházi választások is jelezték, az amerikaiak is érzik, hazájukkal valami nincs rendben.
Bush válasza mindezekre a szokásos volt. Egy nyilatkozatában Lincolnról kezdett el beszélni, mondván, tavaly több elismerő könyvet is olvasott az egykori elnökről, akit pedig kortársai közül néhányan annyira gyűlöltek, hogy le is lőtték. Az akkor polgárháborúba sodrodó Amerika pedig ma a világ vezető hatalma. Lám – vonta le a következtetést –, a történelem az egyetlen mérce, amellyel az elnöki teljesítmény mérhető. Részben meg lehet érteni Busht, hiszen miben bízzon, ha nem az időben, amikor Truman óta ő a legnépszerűtlenebb elnök. Ezen a képen persze akár még javíthatna is, hiszen második ciklusának félidejében vagyunk. Bush számára azonban túlságosan is kerek egész a történet, így aztán a világ sem tud mást tenni, mint idejekorán elkezdi megvonni a mérleget. A misszionáriusi tudattól hajtott elnök és köre ugyanis mintha nem akarna tudomást venni a realitásokról, megy tovább a megkezdett úton. Már képtelen váltani, mert hisz is abban, amit mond és tesz.
Igazolták ezt a tézist az elmúlt hetek is, amikor – mivel az okos saját kárán tanul – reménykedve és érdeklődéssel figyelte a világ, vajon megtörténik-e az iraki politika valamiféle korrekciója. Rájön-e Bush arra, hogy a fenyegetés és a nyers erő nem helyettesítheti az ésszerű stratégiát? Mára nyilvánvaló, hogy – sajnos – semmi nem változik. Bush ugyanazokat a hibákat követi el, mint korábban. Például akkor, amikor igyekszik megfélemlíteni Iránt. Közben nem szerezte meg a szükséges többséget a washingtoni szenátusban Bush iraki csapatnövelési tervét elutasító kétpárti határozati javaslat. Bár a határozat nem lett volna kötelező erejű, ez volt a kongresszus első komolyabb próbálkozása arra, hogy szembeszálljon az amerikai elnökkel az iraki háború ügyében. „Elsődleges feladatunk, hogy megvédjük az amerikai népet, és biztosítsunk csapatainknak mindent, ami feladataik elvégzéséhez kell” – fogalmazott az elnök. A harcias hangnem talán tetszik Bush egyre zsugorodó táborának, Amerika azonban annyira elveszítette a hitelét, hogy ellenfeleire már nem igazán tud ráijeszteni. „Akik igazán félnek, azok az amerikaiak s Amerika barátai” – jegyezte meg ennek kapcsán a The New York Times.
Pedig a hidegháborús diadal után kiváló esélyekkel vágott neki az Egyesült Államok a XXI. századnak. Hatalom és legitimáció együtt volt ahhoz, hogy Amerika a csúcsra érjen. Ehelyett a győzelembe beleszédülve legitimációját elvesztette többek között amiatt, mert egyre-másra átlép a nemzetközi jogon, semmibe veszi a nemzetközi szervezeteket. Eközben egyre inkább érződött Washington lépésein a magukra maradt, zenitjükön túl lévő birodalmak tanácstalan bizonytalansága is. Rossz lépésekre kényszerítette különösen a Bush-időszakban a Fehér Házat az aszimmetrikus világ egyre erőteljesebben kidomborodó Amerika-ellenessége is. Az Egyesült Államok ereje ma nem csupán elrettent, de el is riaszt mindenkit. Mint az írás elején Albrighttól idézett mondatok jelzik, a problémák nem Bushsal kezdődtek, csupán ekkor csúcsosodtak ki. A világmegváltó hittől hajtott neokonok ugyanis a demokratáknál is kevésbé voltak képesek visszafogottan élni e nyomasztó fölénnyel. Nem tudták megnyugtatni, legfeljebb megrettenteni a világot.
Így aztán nem csoda, hogy az elemzők inkább már a Bush utáni korszakra néznek, sok tekintetben szeretnék elfelejteni az elmúlt éveket. Mindez természetesen korántsem azt jelenti, hogy Amerika csupán egy túlhajtott ideológia nevében annak jelenlegi külpolitikája, a világ irányításának neokonzervatív megközelítése miatt bukott meg. Megítélés kérdése, hogy a Rumsfeld, Cheney, Rice nevével fémjelzett lépések csupán hibák vagy néha már bűnök voltak, azonban korántsem tekinthetők Amerika belügyének. Az a tény ugyanis – fogalmaz a neokonzervativizmusban csalódott Francis Fukuyama is –, hogy ezeket a világ egyedüli szuperhatalma követte el, rávilágítanak az Amerika jóindulatú hegemóniájára alapozott világrend lényegét jellemző elkerülhetetlen fogyatékosságra. A hegemón hatalomnak, miközben a hatalmát gyakorolja, nem csupán jóindulatúnak, de körültekintőnek és okosnak is kell lennie. Olyan felelősség hárul rá, amely nem engedi meg, hogy csupán önmagára figyeljen. Éppen ezért visszatetsző, ahogy Washington negligálja a káros gázok kibocsátását szabályozó kiotói egyezményt, de említhetnénk azt is, amit az úgynevezett CIA-börtönök kapcsán művelt. Ez a nemzetközi jog, más országok szuverenitásának arculcsapása akkor is, ha az ez ügyben vizsgálódó uniós képviselők nem találtak semmit. Folytathatnánk a sort azzal, miként fért hozzá a CIA a görög bankrendszer kódjaihoz, hogyan távolította el az olasz titkosszolgálatok vezetőjét, de rossz példa az is, amit a terrorizmus elleni harc örvén otthon művel(het). Mindezeket látva egyelőre csak reménykedhetünk abban, hogy a józan ész felülkerekedik a misszionáriusi tudat felett, a birodalmi gondolkodást pedig némiképp kordában tartja a világ sorsa felett érzett felelősség. S mivel a fékek nélküli hatalom soha nem vezet jóra, egyre többen mondják, hogy ideje lenne már valahogy megállítani a lassan saját művét is letaposó Gullivert.