A keserű pirulák ára

A Körúton járva egy fiatal nő állított meg. Nagyon sietek? Mert ha nem, sürgős kérdeznivalója lenne. Tessék, álltam meg, de már húzott is magával a mögöttünk álló bérház harmadik emeletére. Egy tízszer tízes szobába léptünk, ahol laptopok, kérdezőbiztosok és utcáról összeszedett járókelők látványa fogadott. Én is leültem, immár egyre kíváncsiabban, miről fogunk beszélgetni. A vizitdíjról, mosolygott rám a hölgy, és elém tette a miniatűr plakátverziókat. Melyik tetszik? A sok egyforintossal kifejezett háromszáz forintos verzió, vagy inkább a vigyorgó orvosos? És a szöveg? Tetszik, ahogy indul? Mi nem jó benne?
Az egész. Mert hazugságnak érzem. Bár nem fejtettem ki, hogy nemcsak magam, mint az egészségügyi járulékot tisztességesen befizető egyik állampolgár miatt, hanem paradox módon azért sem, mert eszembe jutott egy hatvanéves főorvos, akivel egy riport okán a minap találkoztam. A doktor szenvedélybetegekkel foglalkozik, és szerinte sok az a hatezer, amit az ittasan beszállított alkoholbetegektől szed be az állam. Pontosabban szedne, de hiába a távozáskor kézbenyomott csekk, a betegek nem fizetnek. Legtöbbjüknek nincs miből. Egy időben súlyt fektettek a behajtásra, sikerült is, csak éppen maga a behajtás majdnem annyit vitt el, mint a megkapott pénz. Nyereség sehol. Nem úgy, mint most, amikor az optimisták úgy vélik, fizetni fogunk. Szintén a derűlátók szerint a pénz (egy része) az orvosnál marad, igaz erről még nem értesítették őket hivatalosan. Az egészségügyi tárca szerint egy átlagos háziorvosnál havonta annyi beteg fordul meg, hogy a vizitdíj százötvenezer forint pluszbevételt hoz a praxisnak. Miért tüntettek hát, akár a gyógyszerészek két hete? Azért, mert a vizitdíj elmérgesítheti a beteg-orvos viszonyt. A legtöbb háziorvosban bíznak a betegek, amit a rendszeresen adott aprópénz megronthat.
Persze, nem mindenkinek ronthatja el a viszonyát az orvosával a vizitdíj. Nem fizetnek a 18 éven aluliak és a hajléktalanok, de alanyi jogon jár a katasztrófa-egészségügyi és a kötelező népegészségügyi ellátás, a sürgősségi és a kötelező gyógykezelés, a járványügyi tevékenység és bizonyos szűrővizsgálatok. Sőt a terhesgondozásnál, a gyermekágyas anyák gondozásánál és a szülészeti ellátásban sem kell a háromszázat bedobni a pénzautomatába. Az, hogy a terhesgondozáskor megmarad a mentesség, a hálapénzintézmény fennmaradását is jelenti. Egy szülés ma „feketén” ötvenezerről indul. Azt én sem gondoltam komolyan, hogy háromszáz kerek egy forintosommal kedvességet varázsolok majd szülész-nőgyó-gyászom arcára.
De nézzük tovább. Nem fizetnek vizitdíjat a dialízisre járó vesebetegek, a rákosok, a veleszületett vérzékenységben szenvedők, a cukorbetegek, a szervátültetésre várók, az AIDS-betegek és a súlyos pszichózisban szenvedők. Apró kérdések azért felmerülnek bennem, mint például, mi tartozik a veleszületett betegség kategóriába? Hiszen gyakorlatilag minden beletartozhat, merthogy ezek a betegségek általában utólag derülnek ki. Apropó, törvény. Aki megszegi, és elfelejti beszedni páciensétől a háromszázat, büntethető, akárcsak az, akinek adnia kellene, és nem teszi.
Szabályozzák azt is, hogy az egészségügyi intézmény milyen bizonylatot használhat, mit adhat a kliensnek, ami igazolja az összeg befizetését. Léteznek már különféle automaták is, képernyősök, kisebbek és nagyobbak, amelyek nyugtát is adnak, ha a megfelelő gombot megnyomjuk. Az egyik céget, amely az automatákat gyártja, öszszefüggésbe hozták Kóka miniszter úrral. Tény, hogy nyilatkozatuk szerint még nem volt sehol az egészségügyi reform, amikor a cég fantasztikus üzleti érzékkel megérezte, az automaták időszerűek lesznek. Jó hír, hogy a szerkentyűk az európai uniós kívánalmaknak is megfelelnek, sőt a mozgáskorlátozott betegek is használhatják. Ára is baráti, mindössze 1,050 millió. Aki mégsem tudja előteremteni az összeget, bérelheti is. További jó hír az egészségügyi intézményeknek és a háziorvosoknak, hogy ha a fent nevezett céget választják, akkor maximális, azaz háromszázezer forintos támogatást igényelhetnek az Egészségügyi Minisztériumtól.
Ha a háziorvosok mégis lemaradnának a nagyszerű lehetőségről, egyszerűbb és jutányosabb árú automatákat is megrendelhetnek. Ezeknek ára már tényleg bagatell, mindössze hat-hétszázezer forint között mozog, amit egy falubeli háziorvosi praxis is játszva megengedhet magának. Ha mégsem, hát marad a nyugtaírás, amely harminc másodperccel növeli az egy betegre jutó oly drága időt. Kérdés az is, hogy a kórházak, a rendelők törvényesen szedik-e be február 15-től a vizitdíjat. Az intézményeknek belső szabályozást kellene készíteniük az olyan bevételekről, amelyek nem az Országos Egészségpénztártól érkeznek, s ezt a fenntartóknak is el kell fogadniuk. A vizitdíj végrehajtási rendelete azonban nemrég jelent meg, így az önkormányzatoknak, azaz a fenntartóknak nem biztos, hogy lesz elég idejük arra, hogy határidőre beleegyezésüket adják a szabályzathoz. A szaktárca államtitkára nem aggódik, szerinte irányadó az adott intézmény készpénzkezelési szabályzata, hiszen eddig is foglalkoztak betegektől érkező készpénzzel a kórházak, a háziorvosok.
A miniszterelnök a több-biztosítós rendszerről rendezett konferencián elismerte, hogy összeomlik a reform, ha nem erősítik meg az alapellátást. A szakminisztérium egyik vezető közgazdásza másképp fogalmazott: a jövőben kevesebb lesz a pénz az egészségügyre. Tehát pénz kell. A kormány szerint a vizitdíj azért szükséges, hogy megtanuljuk, nincsen ingyen az egészségügyi ellátás. A már említett hatvanéves addiktológus szerint ma Magyarországon a legextrémebb sport az, ha valaki orvosnak megy. Hogy mit értett pontosan a kijelentésen, nem tudom, csak azt, hogy negyvenöt éves, három szakvizsgával rendelkező orvos barátnőm az idei évtől a levonások után száznegyvenezret visz haza. Neki hálapénz nincs, mert hivatásként éli meg munkáját.
Azon is érdemes elgondolkoznunk, mi a fontosabb: az adminisztráció vagy a beteg? Nyilván az utóbbi, mégis a beteg érdekeire hivatkozva egyre képtelenebb intézkedésekkel találjuk szembe magunkat. De a gyermekorvosok is tiltakoznak, akárcsak a fogorvosok, akik szerint nem lehet tisztességes fogorvosi praxist működtetni, a háziorvosok meg azért elégedetlenek, mert januártól hetvenezerrel kevesebbet kapnak, megszüntették ugyanis az eddigi amortizációs támogatást, és csökkentették a kártyapénzt is. Az orvostársadalom, félve a kiszolgáltatottságtól, a bizonytalan jövőtől, a csökkenő finanszírozástól, az orvos-orvos és orvos-beteg ellentétek szításától, ellenzi a több-biztosítós rendszer és a vizitdíj bevezetését. Ráadásul a vizitdíj után adózni is kell, mondják, az állam tehát még itt is bevételhez jut. (A tárca vitatja az orvosok állításait, szerinte a vizitdíj csak abban az esetben adóköteles, ha bérre fordítják.)
Ez majdnem mind eszembe jutott ott a körúti lakásban, ahol a kormány kommunikációját „segítendő”, szortíroztam a kis plakátokat. Mert hát az is pénzbe kerül a szegény kormánynak, hogy közvéleményt kutasson. Hiszen a leginkább ehető formában kell kapnunk azt, amit úgyse vesz be a gyomrunk. Mindent ehetővé varázsolni, lássuk be, nem könnyű. Kérdés, hogy a baloldali szavazók hogyan fogadják majd a számukra is egyre ehetetlenebb reformokat. Ezután bízhatnak-e a kormányfőben, akinek kétségkívül erénye volt a korábbi szocialista politikusokhoz képest, hogy a választók igényeihez alkalmazkodva kommunikált? A keserű piruláknak meglesz a (jogos) ára.