A Külügyminisztérium két arca

Találjuk ki Magyarországot! – nagy kár, hogy az elnevezés már foglalt, máskülönben a készülő magyar külkapcsolati stratégiának feltétlenül efféle címet kellene adni. Göncz Kinga tegnapi sajtótájékoztatóján ismertette a nagy ívű terveket, pontosabban közölte hallgatóságával, hogy júliusra minden kiderül az új koncepcióról. Addig annyit lehet tudni, hogy az adófizetők pénzéből negyvenmillió forintot elkülönítettek, és több tucat tanulmányt íratnak különböző szakértőkkel, valamint konferenciákat és műhelyvitákat rendeznek, amíg futja a keretből. Miután jól megbeszéltek mindent, s a különböző új viszonylatokat élénk színekkel felfestették jól megfizetett tanulmányaikban, a közvélemény elé bocsátják az egész csomagot. Így aztán boldog-boldogtalan hozzászólhat például a határon túli magyar autonómiavitához, esetleg tanácsot adhat a kormányfőnek, ha legközelebb külföldre látogat, milyen privatizációs lehetőséget kínáljon fel tárgyalópartnereinek.
Göncz Kingáéknak más lehetőségük is van. Ingyen és bérmentve áttanulmányozhatnák a szakirodalmat, ha már ennyire vonzódnak a különféle elméleti felvetésekhez. Az elmúlt tizenhét évben igazán sok tanulmányt publikáltak hozzáértő emberek a magyar külkapcsolatokról, mi több, legjobb ismereteim szerint a munkakedv ma sem lankad. Igaz, valamennyit dolgozni kell azért a fránya útmutatásért, de legalább ingyen van, a közpénz sem fogyatkozik. A mostani tervekben nem igazán megnyugtató, hogy a borítékolhatóan vegyes színvonalú, egymás következtetéseinek nyilvánvalóan ellentmondó szakanyag birtokában bárki is az igazság birtokosának pózában tetszeleghet. Persze, a végső szándék a nyitottság és a kulturált párbeszéd demonstrálásának vágya. Az, hogy mennyire megértő és intelligens a minisztérium vezetése, lám, a másként gondolkodókra is odafigyel. Göncz Kingának, a pszichiáternek tudnia kell, hogy minél többen alkotják a csapatot, annál jobban megoszlik a felelősség. Talán éppen azért íratnak most tanulmányokat, s „nyitnak” a társadalom felé, hogy aztán a végelszámoláskor senki ne mutogasson rájuk a közös asztalnál.
Ha a nagy csodavárás után júliusban megszületnek a tanulmányok, és a szomszéd Pista bácsitól a sarki büfésig mindenki alakított egy kicsit rajta, majd látványosan leszűrik a tanulságokat. Nagyjából így hangoznak majd a megállapítások: a klasszikus hármas magyar külpolitikai prioritás – integráció, szomszédságpolitika, határon túli magyarság – változatlanul érvényes, de számolni kell a megváltozott világpolitikai körülményekkel. Feltehetően szót ejtenek majd a globalizációról, pragmatikus lépéseket sürgetnek, megállapítják, hogy a szomszédságpolitikában új irányokat kell keresni. És így tovább, biztosak lehetünk benne, hogy konkrétumok és lényegi változások nem lesznek majd az összegzésben. Hogy miért látszik mindez jó előre? Mert 2007-ben a Magyar Köztársaságnak de facto nincs külpolitikája. Gyurcsányék kezdettől fogva a zsigeri igazodás és a kétértelmű megfogalmazások mentén alakítják a nemzetközi kapcsolatokat. Egyetlen kézzel fogható ötlet, kezdeményezés sem fűződik a balliberális kormányzathoz, nemzetközi hitelüket elvesztették, uniós és NATO-vállalásaikat nem tartják be. Gyurcsány Ferenc mindig annak ad igazat, akinél éppen tartózkodik. Amerikából odamondogat Európának, Moszkvában Putyinnak udvarol, példaképének, Tony Blairnek is gyakran hajbókol, a szomszédos országokban kisantanti hévvel szónokol. Mindig, mindenkinek meg akar felelni, csak a magyaroknak nem. Filippikákat zeng a határon túliak ellen, külföldre zavarná az itthon maradottakat, még abba is beleszól, mikor cseréljük le az öregecskedő feleségeket.
Amíg ez az ember áll a kormány élén, gyárthatják Göncz Kingáék a papírokat vég nélkül. Akárhogyan is döntenek azonban a tanulmányokról, vigyázniuk kell, nehogy Kóka János megneszeljen valamit a nagyszabású kutatómunkáról. Mint emlékezhetünk, a helikopteres miniszter a legszívesebben a földig rombolna minden intézményt, ahol porosodó papírokat gyártanak a szent versenyképesség szolgálata helyett. Még koalíciós feszültség is támadhat a Göncz-féle papírgyűjtésből, ha az egykori Elender-vezér átveszi a hatalmat az SZDSZ-ben. Túl a stratégiagyártás vérszegény ötletén, mostanában más figyelemre méltó események is történtek a Bem rakparton. Akárcsak Kovács László idején, amikor az egész épület egy kollaborációs központ képét idézte, ismét kettévált a hivatalos kommunikáció. Létezik egyfelől a mosolygós, nyitott, bájcsevegős stílus, másfelől a teljesen nivellálódott külügyi vezetés gyanakvó, arrogáns arculata. Nemrégiben belső vizsgálatot indítottak, mindenáron ki akarják deríteni, hogyan szivárgott ki a tárcától az a levél, amelyben az ellenzék lejáratására szólítják fel a nagyköveteket. Göncz Kingáék nem azért mozgósítják apparátusukat, hogy a kirekesztett határon túli magyarok reményt kapjanak az anyaországtól. Még csak nem is a Magyar Köztársaság megtépázott nemzetközi tekintélyét kívánják helyreállítani. Nem. Ők arra kíváncsiak, hogy a pártutasítással felérő körlevél miként jutott ki a Bem rakparti épületen kívüli világba.
Mindenekelőtt azt javaslom a külügyminiszter asszonynak, hogy szokott hírelhárítási tevékenysége összehangolására időnként egyeztessen szóvivőjével. Polgár Viktornak ugyanis egy teljes napra volt szüksége, hogy felfogja, milyen levélről is van szó (először tagadta a létét, majd váratlanul beismerte). Aztán arra is odafigyelhetne Göncz Kinga, hogy milyen kifejezésekkel, stílusfordulatokkal nyilatkozik a sajtónak. Ha ugyanis a maga részéről megfelelőnek tartja a „bemószerolás” és a „balhé” szavak következetes használatát, akkor inkább a zsebmetszők társaságát keresse. Ez a fajta megszólalás nemcsak a Magyar Köztársaság külügyminiszteréhez, de bármely közszereplőhöz is méltatlan. A történetben azonban korántsem a stilisztikai kifogások a legfontosabbak. Már önmagában az a tény is botrányos, hogy a minisztérium vezetése szerint nem Orbán Viktort és az ellenzéket lejárató szándékkal küldték ki az utasítást. Pedig a szóban forgó levélben keresetlen jelzőkkel minősítik a másként gondolkodókat, így az ellenzék vezetőjét is. Ahhoz viszont a jelek szerint hiányzott a bátorság, hogy beismerjék azt, amit minden alapfokú magyar nyelvvizsgával rendelkező személy ki tudott hámozni a szövegből. Szokásuk szerint hírtagadásba fogtak, amikor az írott és íratlan szabályok szerint a legmagasabb szinten is fejeknek kellett volna hullani a botrányos eset miatt.
Nem túlzás azt állítani, hogy a Janus-arcú, kifelé nyitottnak mutatkozó, belül tisztogató és nyomozó Külügyminisztérium immáron az elemi nemzeti érdekeket veszélyezteti. A határon innen és túl élő magyarok döntő többsége szerint minden maradék erkölcsi tekintélyüket felélték néhány éves ámokfutásuk alatt. Bármelyik magyar kormány idején elképzelhetetlen lett volna például, hogy a lengyel miniszterelnök lemondja találkozóját a Varsóba látogató magyar külügyminiszterrel. Ennek is megvan persze a maga előzménye. A budapesti parlament külügyi bizottságának elnöke az egyik ülésen megtudakolta Göncz Kingától, az oroszországi kőolajszállítások miatt nem kívánjuk-e szorosabbra fűzni a viszonyt Varsóval. „Ezzel a Lengyelországgal?” – kérdezett vissza Göncz. – „Isten ments!”
Valószínűleg ezért nem fogadta Jaroslaw Kaczynski a magyar diplomácia állítólagos első emberét. Valljuk meg, az efféle történetek hallatán mindannyian lengyelek leszünk egy kicsit.